Ott vagyunk. Vakít a Július, ma hint
álmot ősi csóva, ég a napfonat,
leáll az óra, vártam… s a hangodat,
de hát hallgatag tapadsz a számra kint

ám amint magunkra zárva ring szobánk
behúz a vágyvihar s dúl a nyílt titok,
Te már nyúlsz felém amíg feléd nyitok,
szótlanul halunk, a csönd zihál tovább

s ruhánk lehull már, bejárt utunkra ér;
megél e nyár a dőltbetűs tavasszal
és felold időt, kitágul itt a tér…

elolvadunk, de még a vágy marasztal
és erünkben úgy zubog megint a vér,
hogy újra átadom magam malaszttal.