A szélmalom szavára bőröm
borong, a bús, halott hideg
tétován a mába ránt, öröm
kis szárnyain a rég dereng.
Égni kell a ritka percekért,
bármi ár csekély, az óra mért.
Elmerülni fáj, titokba
tévedőn a súly csalóka.
Csak te hidd, hazudni nincs okom,
mert letűnt a fény az éjben;
rezdülésed értve érzem,
zongorád elűzi bánatom,
s talán veled vagyok megint,
simítom árva ráncaid.