:
Megint a szürke tél terült a tájra,
fák jajongnak, és a földre köd szitál;
sötét időnk a lelked úgy kitárja,
hogy lázad oltanám, míg tüdőm zihál.
Ne félj, az arcod íriszembe zártan
gyönyör; gyötört a ritka kép varázsa,
szemed megégetett, de mégse láttam,
csak így igéztem versbe vitt parázsba…
és mesémbe mártom álmod szép szavát,
bolyongva bódulok beléd az úton,
űz a holnap és a múltra száz karát;
aranyba hull a tél is, félve súgom…
csak Te vagy, s az évek óta rótt körök,
dalom kihajt, mert e szólam így örök.
(180 szó a szövegben) (512 olvasás)