Horák Andrea Kankalin: Aqua vitae

Uram,
te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.
Amikor nyári zivatarrá vált,
pusztító széllökéssel közeledett,
vihart kavart,
feldúlta lelkem csöndes erdejét.
Aztán bús őszi tenger lett,
sárdagasztó,
sötét –
akkor került hozzám legközelebb.
Később téli ónosra váltott,
hogy
ezüstje jéggé dermessze szívem,
mégis
melegsége árasztott el,
nem fagyott tőle ajkamra a mosoly.

Táncoltunk
szédületes valcert,
rét virágai hajlongtak lépteink alatt,
máskor tüzes tangót lejtettünk
elképzelt bérceken,
mára ebből semmi nem maradt.
Már jöhet tornádóval is –
megzabolázom;
duzzaszthat vadvizeket,
áradása bennem szelíd óceán lesz,
minden alakjában az élet vize.

Szárazság gyötör.
Ajkam szélén bágyadt mosoly,
aszály sújtja lelkemet.

Uram,
mondd,
eső nélkül
élni
hogy lehet?