Orangután, ha lesz ilyen a jégkor után,

verseimet, ha hozzád fújják, viharok, hófúvások,

és megtalálod belefagyva jégbe, hóba,

tudjad, hogy laptopon pötyögtettem wordba.

Nem írtam tollal, tintával, mint régen,

sem csúnyán, sem gyöngybetűkkel szépen,

beállítottam mindent a gépen.

Nem mondom, hogy verset írok,

öregkoromra elfelejtem, hogy írni tudok.

A levelet is ritkán teszem borítékba

és adom fel, mint régen a postára,

többnyire bedobom egy virtuális ládába,

a címzetthez érhet, akár egy gombnyomásra,

ha a tűzfalnak nem gyanús

és nem roncsol szét mindent egy vírus.

A vers nem sok-sok betű csupán,

hosszú és rövid szótag egymás után,

mora, versláb, kólon,

bravúros metszet a soron.

A szóhalmaz mindig fösvény,

lelkedhez vezető csillagösvény,

egy génüzenet, egy talány,

valami kozmikus állomány,

ha olvasod szellemed szárnyal,

megtelik millió égi vággyal,

ahol angyalok fogják kezedet,

behunyhatod mindkét szemedet.

Szólítlak idő távolából

Ötzi, aki még verset olvasol,

nem követ dobál mamut útján,

ha lesz még ilyen a jégkor után.

(2010 február)