Egy szál virággal kezdődött,

mit számodra szakítottam,

azon a virágos réten,

hol andalogva haladtunk

kézen fogva, a végtelennek

tűnő pázsitos tisztáson,

csak szíveink lüktetését

érzékelő hangulatban.

A távoli harangzúgást

is elfojtó pillanatban,

a bársonyos ajkaidon

incselkedtem e virággal.

Arcod pirossá változva

adta így már a tudtomra,

hogy a lelkünk egybeolvadt,

szívünkre van hangolódva.

E mámoros hangulatban,

fejemet kebledre tettem,

hogy a szíved mondandóját

igazából megérthessem.

De mindebből nem lett semmi,

mert nem tudtam elviselni,

hogy az ajkam meg ne lelje

ajkaidnak meleg kelyhét.

Ittam forró szerelmedet,

amely ömlött ajkaidból,

megszédültem e gyönyörtől,

forgott a Föld mindenestől.

Varázslatba gyökerezve,

vágytam ezen szerelemre,

vérem pezsgett, torkom száradt,

paradicsomi hatásban.

Átölelve, két karommal,

igyekeztem átadni az

energia fölösleget,

amit a szívemtől kaptam.

Tétovázás nélkül tettem

azt, amit a szívünk diktált,

józanságunkat veszítve,

egybeolvadtunk, reszketve.

Milyen csodás állapot ez,

mikor égve csak úgy fázunk,

mert a reszketésünk tanunk,

hogy másságos állapotunk.

Egyek vagyunk mindenképpen,

nem tagadhatjuk mi ezt le,

így evezve, fennmaradunk,

boldogságunk tengerében.

Emlék marad e virágszál,

bepréselve emlékkönyvbe,

mert e csodás pillanatot,

ránézve, élhetjük újra.

Örökké tűnő voltával,

csábit újra szerelemre,

fennkölt érzést kölcsönözve,

biztat megint megértésre.