Téli séta

Bajusz, szakáll hiányában

a dér szemöldökömre szállt,

fenyves erdő zuzmarában,

már minden út csúszóssá vált.

Kitartással bandukolok,

minden lépést megfontolok,

a veszélyt ezzel kerülöm

míg a tájban gyönyörködöm.

Hóval teli fenyőágak,

súlyuk alatt meghajolnak,

tobozaik sokasága

díszítésüknek világa.

Csend honol az egész tájon,

recsegéssel egy-egy ágon,

amint terhével küszködik,

szabadulni igyekezik.

Kaptatóhoz érve érzem,

hogy nehéz út áll előttem,

de a természet összhangja

az erőmet sokszorozza.

Bármely irányba fordulok,

csodás képeket láthatok,

melyeket festő ecsetje

egy vászonra ráfestene.

Fáradtságtól szívem lüktet

és a hideg folyton csipked,

így lesz lépteim ritmusa

szívem felpezsdült munkája.

Egy kis mókus lompos farka

új képet nyújt a távolba,

álmaiban megzavarva,

ösztönösen mászik fára.

E jelenet mozgást adó,

természetet gazdagító,

amint nézem, már csodálva,

töltődik lelkem világa.