Zarándokdal

 Veled lenni vágyom, mert szeretlek,
még vakon is hozzád visz a lábam.
Tétován lépek, szegény eretnek,
tűző napon, sötét éjszakában.

 Nincs zöld pázsit, ahol megpihennék,
csak szamártövis, égető csalán,
s hol a remény tüze füstölt nemrég,
iszalag kúszik bús romok falán.

 Pogány hittel, mert egyebem nincsen,
csontsoványan, a szemem beesett,
megérkezve zörgök a kilincsen.

 Eléd térdeplek én, az elesett,
lábaidhoz helyezem a kincsem:
árva szívem, mely mindig szeretett.