Magányod hullámain

Leszállt a ködös alkonyat a fákra,
csupasz ágain most rongyként fönnakadt.
Fáradtan dobod szép tested az ágyra,
oly nagyon egyedül érezve magad.

Szálalgatva a lét múló perceit
átgondolod régi emlékek sorát,
levetnéd  válladról súlyos terheid
szürcsölve magányod savanykás borát.

Nyíló kehelyben állig gombolt lélek -
az est varázskarja óvón átölel.
Tompák az árnyak, elmosódott élek
vigyázzák azt álmod, ha a csend fülel.

Ágyad ringó sajka, s szobád csatorna,
csillogó tajték most a paplanfodor,
langy széltől dagad a párnavitorla,
vad vágyad már színes kalandra sodor.

2011. 10. 13.