Szilágyi Ferenc Hubart:

A váróterem

A betegekkel zsúfolásig megtelt váróteremben viszonylagos csend volt, csak az egyik sarokban beszélgetett halkan két idősebb hölgy, látszólag ismerősök. Az újonnan belépők is mellőzték a hangoskodást, inkább biccentettek, néha az orruk alatt mormolva valami köszönésfélét. Odakint csendesen szitált a novemberi eső, és a szürkeség uralkodott el a tájon. Idebent nem működött a fűtés, akinek nem jutott ülőhely a kopott műbőrrel bevont padokon, az nekitámaszkodott a radiátornak, vagy a piszkosfehér meszelt falnak. Egy anyuka kekszet csomagolt ki türelmetlenkedő gyermekének, a celofán zörgése szinte bántotta a fület a bágyadt csendben. Egy borostás állú sovány menedzserféle újságot olvasott, a mellette ülő őszes úriember többször kisétált elszívni a cigarettáját. Egy magas, sovány fiatalember hasára szorított kézzel ült, vakbelét fájlalva, kórházi beutalóért jött el a háziorvoshoz. A többi beteg csendben várakozott, többnyire maga elé bámulva. Tornyai igen korán jött, így előkelő helyet foglalt el a várakozók között. Az előtte érkező beteg már több, mint húsz perce lépett be a rendelőbe. Várta már mindenki a kijövetelét, hiszen ha egy páciensre ennyi időt szán az orvos, akkor az utolsókra órarend szerinti időben már nem kerülhet sor.

Lassan eltelt negyven perc is, de még mindig nem nyílt az ajtó. A kezdeti várakozás csendjét lassan halk, elégedetlen morajlás váltotta fel. A kisgyerek egyre türelmetlenebbül nyaggatta az anyját, a cigarettás sokadjára nyúlt a belső zsebébe. A menedzser rég kiolvasta már az újságot, és mintha a borostái is megsűrűsödtek volna a gondoktól. Tornyai felállt a padról megmozgatni elmacskásodott tagjait, és végigsétált a nem túl hosszú folyosón, melynek végében ki lehetett látni a városra a homályos ablakon. Sokáig nem bámészkodott, mert bármelyik percben nyílhatott az ajtó, hogy végre beléphessen a rendelőbe, és lepecsételtesse azt az átkozott papírt, amit az új munkahely személyzetise kért tőle, miszerint nem szenved semmiféle halálos-ragályos nyavalyában. Ha az a fejbőr-viszketés nem lenne, ami, úgy érzi sokszor, hogy majd a sírba teszi, akkor makkegészségesnek tartaná magát. Az ellen nem tud tenni semmit, mindent kipróbált már, évekkel ezelőtt járt bőrgyógyásznál, allergológusnál, az akupunktúrának is alávetette magát, de az sem segített. Szinte már irigyelte a vakbelest, az majd szépen kés alá fekszik, és nyissz, megszabadul a problémájától. De ő mit tegyen? Nem skalpoltathatja meg magát! És a legszörnyűbb, hogy el sem hiszik, hogy szenved. Juli néninél is volt már vele, a Dienesen, akinek tuti tippje van mindenre, így fejbőrviszketésre is. De a vén vajákos asszony kinevette, mondván, hogy ilyen pitiáner dolgokkal senki sem foglalkozik, még az álmos könyvből is kihagyták, azt egyszerűen meg kell vakarni. Itt ül hát most a váróteremben, és lesi, mikor nyílik az ajtó. Nem, a problémáját nem akarja előhozni, szerinte már beszélik is a háta mögött miatta, most csak az az átkozott igazolás kell a személyzetisnek, a töltöttgalamb Nováknénak.

Ült hát türelmesen, várta a sorát. De hát hiába! Ki tudja, milyen fene nagy problémája van az előtte levőnek, hogy mindjárt egy órája bent van?! Még hálás is lehet a sorsnak, hogy nem őt vizsgálják, kezelik ilyen hosszadalmasan. A váróterem egyre zaklatottabb lett. Tornyai egy darabig nyugtatgatta magát, bármikor is végez az első beteg, rögtön utána ő következik, a többiek meg csak feszengjenek nyugodtan, sorukra várva, Ki korán kel, aranyat lel, így tartja a közmondás.  Persze, benne is egyre nőtt a feszültség, nem segített már a Türelem rózsát terem sem, meg a többi bölcsesség. Rájött a vizelési inger, de szorongatta, nehogy valaki majd elévágjon a sorban.

Egy idő után aztán fogytán volt a türelemmel, mint ahogy a többi beteg is. A sor végén levők, meg a kisebb bajokkal küszködők közül sokan feladták, hazamentek, gondolván, máskor jobban ráérnek majd, talán holnap szerencséjük lesz. A betegek hangosan méltatlankodtak, nahát, még ilyet, ez még nem fordult elő soha sem velük. Az egyik öregasszonyt halálsápadtan támogatták ki a levegőre. A vakbeles kéket-zöldet játszott kínjában, a menedzsernek arasznyira nőtt a szakálla. Bekopogni senki nem mert a szigorú tekintetű orvoshoz, inkább tűrték a megpróbáltatás kínjait. A menedzser az óráját nézte, egy szegény kocsis, aki kötözésre várt, mert részegen leesett a bakról, káromkodott, aztán kiment az udvarra és köpött egy nagyot. Tornyai idegesen feszengett a székén, a lábait keresztbe rakta, úgy kellett vizelnie, hogy már alig tudta tartani. Fel is állt székéről, elindult a mosdó felé, de aztán meggondolta magát, hátha éppen akkor nyílik az ajtó, és visszafordult. Nem fogja most már föladni, úgy érezte, azt már nem bírná ki idegekkel, ha még valakit ennyi ideig vizsgálnának előtte. Egy idős szemüveges úriember, aki eddig csöndben csóválta a fejét, most megszólalt:
- Hátha rosszul lett bent a beteg, orvos, ápolószemélyzet, annyi balesetről lehet hallani mostanában, ki tudja áramütést is szenvedhettek, vagy valamilyen más baj történt, ezért nem adhatnak magukról életjelt.
Be akart menni, hogy megnézze, mi zajlik odabent, nincs e szükség segítségre. Több beteg is úgy vélekedett, hogy akkor már az az úr kopogjon be, akin éppen a sor lenne.

Tornyai kapott a lehetőségen, és bekopogott. Először csak félénken, aztán határozottan. Hogy belülről semmi válasz nem jött, hát benyitott. Erős huzat vágott a szemébe, és ahogy belépett, be is csapódott mögötte az ajtó. Elképedt a látványon. Üres volt a rendelő, és elhagyott. Az egyik ablakkarikában törött üvegen járt be a szél, és a festékfoltos padlón gyűrött újságpapírcsákót görgetett. Cigarettacsikkek szétdobálva, a fal mellett néhány sörösüveg. A sarokban egy ócska nagykabát hevert. Az egyetlen bútordarab, ami még a helyiségben árválkodott, egy avítt fém öltözőszekrény, nyitott ajtaján bulvár lapokból kiollózott hiányos öltözékű hölgyek fotóival. Tornyai földbe gyökerezett lábakkal állt az elhagyatott szobában, melyből a rendelő valamikor, ismeretlen okból váratlanul, és senki által nem sejtve elköltözött, hajléktalanoknak adva át a helyet. Megfeledkezett már az orvosi igazolásról is, amiért annyit várakozott. Kopaszodó feje búbját vakargatta, bár az most nem is viszketett. Egyetlen érzés lett úrrá rajta, minél hamarabb megszabadulni vízhólyagja felgyülemlett terhétől. Megállt az üres helyiség ajtó mögötti sarkában, és nagyot vizelt.
A nyitott szekrényajtóról Pamela Anderson elégedetten mosolygott rá fedetlen kebleivel.