Szilágyi Ferenc Hubart:

Kik a heggyel eggyé váltak

Hegyóriás, rideg havas,
a fenséges égbe néz fel,
Isten tudja, milyen magas,
csúcsa ködfelhőben vész el.

Jeges sziklák meredélye,
melyet ezer gleccser átsző,
nincs ott élőnek esélye,
akármilyen óriás ő.

Arrább, az a kopár nyereg
tán a túlvilágba hág át,
rajta küzd két magyar gyerek,
mászva görbíti a hátát.

Nem cipelnek fölös terhet,
nem kell palack, nem kell serpa,
ember kell csak, célra termett,
ki a hegyen zászlót ver ma.

Kik elszántak, fűtve láztól,
kihasználni ezt a napot,
s megírni a krónikából
még egy újabb dicső lapot.

És ők bíznak, jut a kegyből
fel, a jeges csúcsra érni;
azt remélik, ma e hegytől
erős hittel nem kell félni.

Elfogynak az útitársak,
sok idegen fordul vissza,
búcsút int az óriásnak,
bár közben a könnyét issza.

De magyart a hegy nem ver meg.
Most biztos nem. Eltökélték.
Rövid üdv a nyolcezernek,
lépj tovább, a csúcs a mérték!

Sűrű a köd, a lég ritka,
fárad a test, alig moccan,
de csábít a tető titka,
és a célig már nem sok van.

Küzdve küzd a két hegymászó,
szürkületre célba érnek.
Magyar zászló, székely zászló
lengve int a magas égnek.

Fent hideg van, csend és béke;
ám az erő véget mímel,
pedig messze még a vége,
nehéz lábbal, űzött szívvel…

Hullafáradt mind a kettő,
fogy a remény, nem beszélnek,
nő a sötét, a fagy metsző,
halk moraja kél a szélnek.

*

Súlyos csendben lenn a tábor,
a jó társak némán állnak.
Vissza nem tér a két bátor.
A nagy heggyel eggyé váltak.