Szilágyi Ferenc Hubart:

Gyűrűk ura

Fánkot gyúrt a feleségem,
az ám a jó eledel,
kőttesre fájt fogam régen,
hadd töltse a belem el! 

Szép kerekre szabott massza
- erre jó a pléhcsupor -,
közepén lyuk, s behavazza
vaníliás porcukor.

Cigány vájta fateknőben
a szalagos gyűrűfánk,
mindnyájunknak jutott bőven,
kellemére nyílt a szánk.
 
Be is gyűrtük - de jól esett! -,
nejem sikert aratott,
bár míg faltuk, folyton lesett
minden egyes falatot.

Nem sejtettem, hogy mi végből,
de elmondta Marika,
hogy eltűnt a balkezéről
a hitvesi karika.

Szent Habakuk fenn az égben!
Reggel, délben, meg este
családunk a végtermékben
majd’ két napig kereste.

Harmadik nap úgy gondolta
a ház apraja, nagyja,
akadhatna már jobb dolga,
s a keresést feladja.

A Nagyutca szegletébe’
állt egy fényes ékszerbolt,
feleségem kérésére
az eladó kipakolt:

köves gyűrű briliánssal,
fehérarany, meg sárga,
nyakék is volt, s óra lánccal,
svájci márka, jó drága.

A bőségben úgy turkáltunk,
mint ki mágnás, dúsgazdag,
pedig hej, szerényen állunk,
bár a kilincs nem madzag.

Szimpla gyűrűt már régóta
nem is igen gyártanak,
új a divat, más a nóta,
ma már másképp jár a Nap!

Kettőt vettem kárpótlásul
- ráadtam a bús fejem -,
hisz az arany egyre drágul,
efelől nincs kételyem.

Jó párom nem mondott nemet,
hisz csábító volt a pult,
elővettem erszényemet,
hát a gyűrű ott lapult!

Faggattam a feleségem,
vajon hogy került oda?
Annyit mondott, nagyon régen
történt velünk már csoda!

Néztem, mint kit képen vertek,
s kifizettem, én, hülye,
így lett egyből két embernek
négy karikagyűrűje.

2013. okt. 11.