Szilágyi Ferenc Hubart:

Corona Borealis

Bohó ifjú fejjel bánat ért egykoron,
világgá indultam túl a vén meggysoron,
fájdalmam kicsordult, s búval bőven telten
fásult lélekkel az útra sem figyeltem.

Csüggedten bámultam a messzeségbe fel,
hol a mese szerint angyalkar énekel,
s a véges ráció képzeletbe tér át:
pára borította a távoli szférát.

Az Istent fürkésztem hunyt csillagok között,
de a tekintetem felhőkbe ütközött.
Fények kapurését mindhiába lestem,
csak bűn kormát láttam a holdtalan esten.

Le is mondtam róla, s legyintettem némán,
a Mindenség Ura mért figyelne énrám?
Bizonyára ott fenn temérdek a dolga,
mit akarok tőle, botor földi szolga,

sokadrendű férge e kis sárgolyónak,
kit majd csendben visz el Charonnal a csónak.
Csak álltam ott bénán elgyengülő hittel,
az ördög tán máris elevenen vitt el?

Kábulatból tértem észhez éjfél fele,
mikor megérintett a mennyek friss szele.
Búcsúzni néztem fel még egyszer az égre,
amit egy áramlat kitisztított végre.

Nyargalt a tekintett csillagfény soron át,
míg meg nem láttam az Északi Koronát.
Meghatódva álltam, hitemben maradtan,
érezve, hogy figyel a Nagy Láthatatlan.

2013. nov. 21.