Szilágyi Ferenc Hubart:

Csélcsap szelek hegedűjén

Napmosolyra fagyok szűnnek,
az öreg tél már a múlt.
Ólomkönnye ereszünknek
böjti szárazfára hullt:

Csélcsap szelek hegedűjén
alig pendül még a húr,
nem dúdol más, egyedül én,
mint vén, bolond trubadúr.

Bús a nóta, bár a tavasz,
tudom, egyre közelít,
de ez a vágy nem ugyanaz,
engem már nem úgy hevít,

mint egykor a kisdiákot,
kinek kedve égre kelt,
ha látott egy hóvirágot,
örömódát énekelt.

Sok tavasz múlt már azóta,
- öreg igric ne bomolj! -
más a világ, más a nóta:
az csibész lett, ez komoly.

Viharverte már a bús ág,
rezignáltan rí a dal,
virágozzék az ifjúság,
éljen, aki fiatal!

Ám de mégis, mért ne lennék
holtomiglan ott való,
ahol jő a pajkos vendég,
a langyos szél, hófaló?

Felkavarva földillatot
fényes ekehorgony ás,
a szívemben máglyát rakott
egy vad, édes borzongás.