:
Szilágyi Ferenc Hubart:
Budapesti capriccio
A szabim úgy szabom testre,
hogy fölmegyek Budapestre.
Valóság lesz ott az álom,
minden vágyam megtalálom.
Amerre a lábam lépdel,
jóllakik a szemem széppel.
Engem ez vonz, nem a külföld,
új hitet ad, kultúr-űrt tölt.
A sziklás, vén Gellért-hegyről
ingyen panoráma-kegy dől.
Meglehet, szép Róma, Párizs,
nekem Pest a gyöngykaláris!
Sziporkázó fénnyel égő,
mesterkézzel csiszolt ékkő
Dunánk zsinórjára fűzve -
fantáziám hozza tűzbe.
Bár az aszfalt még marasztal,
szék csalogat, no meg asztal,
s faragott boltívek alatt
vadtetemre hív a falat.
Mellé tüzes aszú dukál,
olcsó bort nem tart a lokál.
S bár zsebemre hajt e rejtek,
gondot és bút elfelejtek.
Pincér fújja el a nótám,
mint egy szerencsétlen flótán.
Áttetsző a hosztesz blúza,
de a pórt az ág is húzza,
mert hiába pezsdül vénám
lányra, fittyet hánynak énrám;
pedig értük ég a testem
gyertyalángja - kicsit resten -
a szép, esti Budapesten!
(114 szó a szövegben) (156 olvasás)
