A madárrá változott asszony
Én, ki éltem sokat s keveset, én ki nem emlékszem mindenre, s mégis érzékeimben őrzöm a szelet, a tüzet, a fényt, a suhanást, a szeretet gyötrelmét s gyönyörűségét, szólni akarok. Kinek? Nem tudom, mindenkinek, aki meghallgat.
Tudom, a szavak a semmibe hullanak, testük törékeny, mint a karcsú, hajló ágak, miket lesodor az első vihar…de néha olyanok, mint a magvak, melyek gyökeret vernek, kihajtanak, s belőlük valami új sarjad…
Érzem, hiábavaló minden szó, minden mondat ezen a világon. Érzem az írás minden kínját és gyönyörűségét. Olyan ez, mint maga az élet. Tudod, hogy vége lesz, mégis minden pillanatban élsz tovább, a reménytelenség és az élet végesség ellenére.
Te, aki olvasod ezeket a sorokat, talán elmentél már a liget platánfái alatt. Ezek a fák dacolnak az idővel, eleven bástyákként állnak a hallgatag, különös neszekkel teli liget két oldalán.
Talán hallottál már egy halk, panaszos hangot, amit könyörtelenül elsodort a magányos őszi szél. Egy siránkozó hangot, ami semmihez nem hasonlítható. Különös hangot, amivel nem törődik senki, mert beleolvad a természet rebbenésekkel, sustorgással teli csendjébe. A városi ember siet, az óráját lesi, számol, miért is törődne az ilyesmivel? Pedig mennyi titkot, szépséget láthatna meg, ha nyitottabb füllel, szemmel, szívvel járna-kelne…
Ha hallottad ezt a hangot, biztosan nem tudtad, mi lehet ez. Elárulom neked, egy madár hangja volt. Egy madáré, aki a platán legfelső ágán gubbasztott, s figyelt.
Nem repült, míg a többiek szárnyaltak a tágas levegőégben…
Nem evett, csak ha véletlenül elé sodort a szél valamit…
Nem mozdult az ágról.
Fejét szárnyai alá dugta. A szárnya furcsa, hajlott ívben simult az oldalához.
Onnan kandikált ki néha hunyorgó, néha tágra nyílt szemmel.
A szeme különös volt. Nem madár szeme volt az.
Hangja olyan volt, mintha a hullámzó, mozdulatlan csendet ismeretlen, távoli, egyszeri, megismételhetetlen rebbenés szakította volna meg.
Egyszer régen hallottam egy asszonyt sikítani, hasonló volt ehhez. Először elfojtott, bugyborékoló, majd reszkető és zuhogó, később elemi erővel szétáradó hang volt. Mint egy vízesés felerősődő robaja.
Hallotta a Holdat kacagni, repülni vágyott, és hitt a szerelemben. A szíve mindig tűzben égett, minden szava, mozdulata őszinte volt. Nem bántott senkit, őrültségeket tett néha, furcsának gondolták. Repülni akart.
Egy napon szárnyai nőttek. Nem csodálkozott. Felment egy magas hegyre. Elrugaszkodott, a levegőbe emelkedett. Ekkor már az egész teste madártest volt. Boldog volt. Látta a folyót, a réteket, a csillagokat.
Pár percig szárnyalt, amikor hirtelen egy sziklának csapódott. Éles fájdalmat érzett. Lezuhant.
Egy könyörületes vándor magával vitte a kicsiny, pihegő, vérző madártestet a városba, feltette egy platánfára…
Azóta ott ül, figyeli az embereket.
Hallgasd hát a madárrá változott asszony meséit!
|
|