A Megismételhetetlen
Izzó aranyszál
feszül szívemtől lényedig,
a Végtelen szándéka
hozott elém,
mit átlátni
még kevés vagyok,
de majd hamar
megértem,
ha megérik
bennem a fény.
Sátrat építettél
boltozatos eszméidből,
szikla-szavaidból,
alvadt-arany csendedből,
lépcsődön kuporgok
küszöböd előtt
időtlen idők óta
s örökké,
nem kopogok
nem dörömbölök,
nem kérek bebocsátást,
de átrezzenek
-izzó fátyol-
tétova lépésekkel
súlyos vágyaidon,
s vad fegyelmed
vékony falán,
átitatlak,
s átszivárgok
álmaidon,
átkoználak, de áldalak.
Lebontom dús hajam,
öledbe ejtem,
lebontod ím sátradat,
Tenmagad ajtaja előtt
zuhansz a földre,
mindent bevérzett,
de feltámadott a nap,
s megengedtetett,
hogy megízleljük hát a
Megismételhetetlent.
|
|