Az Útra...
Az Útra értem,
fény és sötét
alabástrom
metszetében,
madármagam
belülről izzó
sejtelmében,
az áttetsző
végtelenben,
elhagyott
végletekben,
vétkeim-
alvadt vérrögeim-
szívem fojtogatók,
halódva hevernek,
már nem félek.
Hol tartok-
elején, végén,
az Úton-
nem tudom,
csendben állok,
lélegzetvisszafojtva,
egy jelre várok,
tanulni,
létezni,
repülni
magam fölébe,
a csendbe
szabadon,
eleven,
sikoltó
asszonymadár.
Odakint,
s az arcomon
feltündököl
az ősi fájdalom,
a Mindenség
szerelme,
hát legyen,
fájjon,
gyógyítson,
sebezzen!
A küszöbön
toporgok,
a szavakon túl,
örök kapum
kitárva.
Az Útra értem,
sötét és fény
alabástrom
metszetében.
|
|