Cím: Az ösvény(novella)
Szerző: Francesca3 - Bombicz Mónika
(06-26-2011 @ 12:28 am)
:
Teljesen nyugodt volt. Természetesnek érezte, hogy itt fekszik, a világ tetején, egy idegen országban, egy hegyen, egy szikla kövén. Fekszik és vár. Érezte a kő sima hidegségét. A haja szétterült a válla körül. Végtelenül fáradt volt, az úttól, az élettől, mindentől. Várta, mit hoz a sors. A sors, a titokzatos idegen, aki hirtelen toppan az életünkbe, mindent felforgat, majd bezárja a kapukat.
„Álmom kusza szőttese
arany, bíbor, fekete.
Arany: létem öröme.
Bíbor: szívem gyönyöre.
Hajad fénye a fekete.
Bomlik álmom szőttese,
kibomlik a fekete,
mohó szívem
úgy szorítja,
selymes vérrel
beborítja…”
Halkan duruzsolt, a szélbe veszett gyenge hangja. 45 éves vagyok, istenem, itt vagyok Peruban, a földön, ahol sosem voltam. Az indiánok földjén, ahonnan talán szakadtam valaha, ki tudja. Az ég nagyon közelinek tűnt. A gyerekei jutottak eszébe, a három legdrágább, akiket anya kaphat.
A Nap lenyugodni készült. A vörös sugarak tétován csillantak át a hajszálain. Fény és árnyék nem létezhetnek egymás nélkül, gondolta. Meddig tart vajon? Az újszegedi Ligetet látta, egy őszi délután, az avarban szétkúszott a sápadt fény és szerelem zengett be mindent.
Röpke, ám végtelennek tűnő, gyötrelmes és gyönyörűséges életének útja hosszú volt, és göröngyös. Ez az én életem volt! Az enyém!
A hegyi ösvényen, ami idevezetett, a kövek látszólag szabálytalan összevisszaságban illeszkedtek egymáshoz, ám mégis tökéletesen egybesimulva, rést sem hagyva biztosítottak teljesen sima felületet, amin könnyedén lehetett járni. A szűk út több helyen elágazott, a mendemondák szerint az ősi időkben készült. Vörös-sárga sarujában fáradhatatlanul rótta a különös ösvényt, ami meredeken vezetett immáron órák óta felfelé. A meredélyről letekintve szinte úgy tűnt, mintha a felhők közt lépdelne.
„Látom a szemedben a fájdalmat, a szenvedélyt és a tudást. Kereső útra kell indulnod”-mondta az öreg indián, akivel az óceán partján találkozott. Órákig ültek, a hullámok morajában, s a kerengő sirályok ezüstös szárnysuhogásában. Mindez egybemosódott az idő szakadatlan, szinte hallható rebbenéseivel. „Mi az a kereső út? Mit keressek? Nincs mit keresnem. Már nincs.” „ Dehogy nincs. Látomást kell keresned, ami erőt ad Neked.”
Napokig várta a jeleket, de csak a szél zúgott, tépte a parti fákat, és a haját kócolta.
Itt értette meg, hogy Macchu Picchu-ba kell mennie.
Egy hete érkezett Peruba, az óceán partján ült napokig, aztán Limából repülővel jött Cuzco-ba, onnan vonattal tovább a kis hegyi faluba. Onnan kikövezett ösvény vitt felfelé. Fel kell mennem, gondolta, és összeszorította a fogát. Könnyen elfáradt, néha elszédült, ilyenkor leült. Fel kell érnem, muszáj! Érezte, hogy épp annyi ereje maradt, hogy odaérjen.
Tegnap este a faluban táncmulatság volt. A tűz körül ültek mindannyian, a falusiak s pár idegen, köztük ő is. A férfiak csukott szemmel táncoltak, szinte alig érintették a földet, különös erő sugárzott a mozdulataikból. A sötétségben ismeretlen neszek és mámorító illatok keveredtek, egy üveg járt körbe, amiből mindenki hosszan kortyolt, mélyen belenézve a szomszédja szemébe. Az ital helyi specialitás volt, chilit is kevertek bele. Vadul táncolni kezdett ő is, a teste után a lelke is felszabadult, ősi hangok, fények és eleven mozdulatok törtek elő s teremtettek titokzatos és végzetes szimfóniát lényének kusza rezzenéseiből.
Valahonnan egy sámán is előkerült, aki hamarosan hozzálépett, és így szólt: „húgom, messzi útra indulsz.” Ekkor tört ki belőle a zokogás. Parttalanul, végeláthatatlanul. A félelmet és a fájdalmat a könnyek nem tudták kimosni.
A fiatal , hosszú, fekete hajú indián férfi szó nélkül megfogta a kezét, elvitte a sátrába. Hajnalig szeretkeztek, némán, végtelen lebegésben.
„Gúzsba kötve, őrült táncban,
tűzbe dermedten, hajnali fényárban,
dadogva, tétovaságban,
indulva, meg-megtorpanásban,
szerelemben,életben-halálban,
szívek ritmusára várakozásban,
élünk, vágy metszett magányában,
sikítanánk, madárrá váltan,
szárnyalva teljesség havában.”
Ilyenkor élt. Ha szeretkezett. Elfelejtett mindent, egy volt a mindenséggel. Repült, mint az óceán partján az ezüst sirályok. A szárnyait szinte érezte, ahogy súrolják az elérhetetlen határait. Az ölében és a lelkében kiolthatatlan tűz lobogott. Repült, mint Jonathan, a sirály, aki nem az élelemért, hanem a szárnyalásért repült. Talán ez volt az utolsó, gondolata, amikor magához tért.
Istenem, most is fent vagyok, mint oly sokszor… de most itt, a világ tetején, egy sziklán fekszem, és várom a megoldást, a véget, a halált, a megváltást, vagy nem is tudom, mit…ó, ha tudnám! A nyugalom hirtelen félelembe fordult, jeges rémület fogta el… élni akarok!
Még élni akartam, írni akartam, el akartam menni Erdélybe…istenem!
Mennyi mindent el akartam mondani!
És a mágikus pillanatom! Amit annyira kerestem!
Vagy ott volt minden egyes pillanatban. Ott volt, és nem vettem észre.
A mágikus pillanat, ami minden nap, minden embernek megadatik, s ha figyelsz, észrevétlen átszűrődik rajtad, megtisztít, kinyitja a szemed, és meglátod a csodát.
Az izzó fény lassan fogyatkozott s hűvösebb lett. Feltámadt benne az életösztön. Fázni kezdett. Szeretett volna elfutni. El kéne futni, talán meg sem találna. A hirtelen támadt gondolat vad örömmel töltötte el, de egy pillanat elég volt, hogy rádöbbenjen: mindez lehetetlen. Elvégeztetett. Érezte betegségtől elgyötört testének tiltakozását és végtelen gyengeségét. Már nem emlékezett rá, hogy került ide, és hirtelen iszonyodva gondolt arra, hogy innen nem mozdulhat többé…
Az egyik szülinapján pár ital után kijelentette, hogy ha halálos beteg lenne, habozás nélkül elutazna az indiánok földjére meghalni. Azt is mondta, hogy nem hal meg addig, míg nem lesz egy indián férfié.
Látta a napot, ahogy lenyugodni készül. Azokra gondolt, akiket szeretett, és azokra, akik megérintették…És a gyerekeire, a legédesebbekre.
Halkan duruzsolt a hangja, és belemondta a szélbe:
Sok álmom van...és a vágyaim?
A belső hangjaimat akarom követni...ami néha ködös és fájdalmas ösvényekre visz...
Mélyre akarok látni a saját lelkemben…
Meg akarok élni végleteket, fájdalmas gyönyörűségeket, titkokat...
Alkotni akarok, írni, nyomot hagyni...
Repülni akarok...érteni, érezni, szeretni, várni, vágyni, hogy fájjon, megölelni, megcsókolni,hogy fájjon...
Adni akarok, mindent, amit csak lehet...
megélni a lelki teljességet...
Átélni a mozdulatlanságban a rezzenést, a kimondatlanban a szavak erejét, a vágyban a teljességet...az örökkévalót megismerni, feloldódni, meghalni, feltámadni...új lélekben élni…
Macchu Picchu örök fenségében hallgatott. . A régi szobrok közt az egyik áldozati oltáron egy fekvő alak tűnt fel, amit eddig senki sem látott.
Arcára időtlen fájdalom és gyönyörűség dermedt.
(957 szó a szövegben) (1042 olvasás) 
|
