Balázs darázs kalandjai

A vasútállomáson

A függöny redőin át bekukucskált az első napsugár. Megcirógatta Balázs arcát, aki erre álmában elmosolyodott és másik oldalára fordult. De a napocska nem hagyta annyiban, hiszen tudta, a kis darázsnak ma fontos dolga van, időben fel kell ébreszteni. Így hát tovább csiklandozta, egyre jobban melengette a gyereket. Egyszer csak Balázs kiugrott az ágyból. Megköszönte a Napnak, hogy felkeltette, odament a szekrényhez és felvette kedvenc pólóját, azt, amelyiken katicák játszadoznak. Megmosakodott és lelkesen indult a konyhába. Anyukája, Kati néni eléje tolt egy tál mézes gabonapelyhet. Balázs mindet gyorsan bekanalazta, ez volt a kedvence.
-Anya hova is megyünk ma? Tudom, hogy valami fontos dolgunk van, de elfelejtettem- kíváncsiskodott a kisfiú.
-Tudod szívem, ma jönnek haza a testvéreid. Le kell menni eléjük az állomásra-válaszolta Kati néni.
-Jaj, tényleg. Vihetem a kisvonatomat is?
-Hát persze, csak igyekezz megkeresni, mert aztán indulnunk kell.
Miután a vonat már biztos helyen volt anya táskájában, Balázs hozta a cipőjét. Egyedül nem tudta megkötni, hiszen még csak két és fél éves volt. Anya most kezdte tanítgatni, hogyan kell a nyuszifüleket csinálni, jó kis mondóka volt hozzá:
„Keresztezzük a fűzőt,
csináljunk egy hurkot,
tekerjük azt szépen körbe,
meg is van a nyuszi füle.
Hogy a másik is meglegyen,
csak dugd a lukba de iziben.”
Az úton Balázs megfigyelte, hogy a méhek és darazsak mind nagyon sietnek valahová. Nem is értette miért. Egyszer csak beszálltak egy nagy kék vonatba, ami a föld alatt ment. Kicsit megijedt, hiszen sötét volt és olyan nagy volt a zaj, gyorsan odabújt anyukájához. Itt mindig biztonságban érezte magát. „Nem szeretem a metrót”-gondolta. Öt megálló után leszálltak és Balázs szeme elé egy hatalmas pályaudvar tárult, rengeteg vonattal. Még a szája is tátva maradt, sosem járt még itt ezelőtt. Nagyon tetszett neki a sok kék és piros mozdony, kérte is anyától, szálljanak fel egyre, de ő nem engedte. Testvérei még nem érkeztek meg, kicsit késik a vonatuk, bemondták a hangosbemondóban, ezért várni kellett.
Anyának megcsörrent a mobilja, míg a táskájában keresgélt, elengedte Balázs kezét. „Itt az alkalom”-gondolta a kisdarázs és gyorsan elszaladt egy vonathoz. Nagy nehezen felmászott a lépcsőkön és már benn is volt a kocsiban. „Hú, mennyi szék, és mekkorák ezek az ablakok.” Teljesen egyedül volt, végigszaladt a székek közötti keskeny folyosón, aztán úgy döntött felmászik egyre. Az ablakon kihajolva meglátta anyát, aki szaladgált föl-le, ide-oda, erre meg arra aztán megállt és sírni kezdett. „Szegény anyu, vajon miért itatja az egereket? Biztosan szomorú, fel kellene valahogy vidítani”- gondolta. Így aztán vadul integetni kezdett, s közben nagyokat kacagott. De anya csak egyre sírt és sírt, már a földre is lekuporodott. Szerencsére egy néni meglátta, hogy egy picurka fiúcska fenn van a vonaton és szólt a sírdogáló anyukának is. Anya boldogan szaladt fel a vonatra és ölbe vette kisfiát.
–Többet nem veszítelek szem elől egy pillanatra sem, te kis rosszcsont. Gyere menjünk, mielőtt elindul ez a vonat különben is, Emeséék is megjöttek. Valóban most szálltak le a vonatról, Apa oldalán ott integetett Patrik, Mese és Kristóf is. Mikor odaértek, hatalmas öleléssel üdvözölték egymást. Aztán apa ölbe vette Balázskát és elindultak hazafelé. A három nagyobb testvér izgatottan mesélt a hajókázásról, de a kisdarázs már nem hallotta. Egy darabig apa válla fölött nézte még a vonatokat, majd álomba merült. Otthon aztán apa is tudomást szerzett a kis kalandjáról. Meg is dorgálta jól a legkisebbik darázskáját, mit gondolt, elcsavarogni egy idegen helyen és felmászni egy vonatra? Mi lett volna, ha elindul a masina, akkor aztán soha nem találták volna meg őt és sírhatna ám anya után. Balázs ekkor nagyon meijedt, megértette azt is, miért sírt anya, és ünnepélyesen megígérte a szüleinek, hogy többet mindig szót fogad és nem tűnik el szem elől.