Fullextra.hu

:
Fiatalok voltak és tettre készek és még a fagyos időben való várakozás sem csökkentette harci kedvüket. Mindnyájan Viktort várták a parancsnokot, aki már egy hete belépett a Hungarista mozgalomba. Viktor volt mindegyikük számára a példakép, aki szembefordult kommunista apjával, vállalva a szülői háztól való elűzést is, bár nem sokkal később a csendőrök elvitték a Kun Béla eszméihez hű ember, így Viktor hazaköltözhetett. A gyéren világított éjszakába halványan, elmosódottan olvadt bele az éj sötétéjébe, az olcsó dohány füstje, mert mindannyian dohányoztak, muszáj volt. Hamis felnőttségükben, amikor most itt lapultak a megsűrűsödő éjben, kellett valami, ami ad egy hamis biztonságot. Halkan beszélgettek egymással félig mutáló hangjukon, miközben sűrűn lestek az utcasarok felé, hogy mikor jön Viktor. Inkább izgatottak voltak, mintsem féltek volna eltervezett tettük kudarcától vagy az esetleges következményektől, jó mókának tűnt az öreg zsidó boltos megleckéztetése kirablása, amit elterveztek, valahogy egyikük számára sem volt lényeges, hogy gyerekkoruktól kezdve hozzájártak. Már rég elfeledték azokat a cukorkákat, amit Áron bácsi adott nekik, miközben szüleik hitelre vásároltak, most már csak öreg vagy koszos zsidóként hívták, Áron bácsi rég „meghalt”. Persze maguktól gyávák lettek volna ilyen tervet kieszelni, mint amire készültek, de a velük egy utcában lakó Viktor meglátta bennük a fényt, legalábbis ahogy ő mondta. Persze, hiszen a líceum után vagy a nyári nagy szünetben naphosszat az utcán lógtak és végig játszották a Don kanyari ütközetett, az Erdélyi bevonulást, vonultak és masíroztak az utcaköveken, amikor éppen nem rongylabdával fociztak. Még benne voltak a nyárban, de már a vége felé, amikor Viktor megjelent az utcán közöttük, hogy megszervezze a különítményt, a Hun sólymokat. Mennyire büszkék voltak, amikor a közeli grundon egyik éjszaka lobogó fáklyák fényénél felesküdtek a Magyar haza védelmére, vérszerződést is kötöttek, mert e nélkül nem ér semmit az egész. A Balogh gyerek, akinek az apja kocsmáros volt valahol bent a városban, hozott egy ezüst kupát, amiről a feliratot már letörölték az évek, de arra, hogy az összegyűjtse a kiömlő magyar vért, tökéletesen jó volt. Viktor hozott egy SS rohamkést, ez szimbolizálta a kardot, ezt helyezték rá egy abrosszal letakart kőrakásra, ami szinte úgy nézett így ki, mint a templomban lévő keresztény oltárok. Mindnyájan letérdeltek és elmondták a „Hiszekegyet”, valamelyikük elmondta a szózatot. Gyönyörű volt és Viktor, akinek már bajsza is volt és a környékbeli lányok mind szerelmesek voltak belé, férfias hangján halkan felolvasta a Hun Sólymok 12. pontját. Utána mindannyian ittak az ezüst kupából, egymás véréből és testvérekké váltak, a haza szolgálatában vértestvérekké és a gyűlés végén elénekelték a himnuszt, bele a magyar fájdalmas éjszakába. Most pedig itt voltak a hideg téli éjszakában, hogy lemossák a gyalázatot, mennyire hősies lesz, tudatni a világgal, hogy a Piac utca öreg boltosa nem más, mint egy népnyúzó zsidó. Csak be ne fagyjon a festék és legyen otthon az öreg, mert különben, nem lesz benne semmi különleges. Amit tenni akarnak az nem bűn, hiszen a zsidó az csak alig ember, inkább közelebb áll a majmokhoz, szinte mintegy állat, egy kártékony állat, amit ki kell irtani. Mindenki tudja, hogy most amikor a haza a szent háborút vívja, a kommunistákkal és azért, hogy a Trianon előtti határok vissza legyenek állítva, akkor az igenis lemondással jár. Ennek ellenére a zsidók mindig jól élnek, hiszen náluk van a pénz, az uzsorából, ők nem vállalnak, részt a magyar nép harcában csak élősködnek. Akinél a pénz, annál a hatalom ezt mindenki tudja, ezért lesz elvéve, a mocskos zsidótól. Viktor sok újságot hozott a grundra és ezekben az újságokban le volt írva, hogy a zsidók milyen gyalázatos tetteket hajtanak végre a magyar nép ellen. Viszont most ez ellen végre tenni fognak valamit és űzzenek a többi zsidónak is, hogy itt a vége, el lehet végre menni ebből az országból, Mária szent országából! Viktor azt is mondta, hogy azt a pénzt, amit elvesznek a zsidótól, azt majd ő befizeti a hadiárvák javára és így minden a helyére kerül, így lesz kerek a világ. Viktor viszont még mindig nem jött és a Bauer gyerek pedig bejelentette, hogy nem vár tovább, mert fázik és amúgy is, ha felébred az öccse, akkor biztos felveri a szüleit és akkor lesz nemulass. Ezzel egyből megindult egy erjedési folyamat, mert a Kontyák gyerek is bejelentette, hogy bizony ő is megy, hanyagul elpöckölte a csikket, ami szikraesőt húzott a téli éjszakába és azok, akik követték a szétspriccelő parázs ívét, bizony mire felnéztek, már csak a hűlt helyét találták. Viktorra még körülbelül tíz percet kellett várni, mire végre megjött, amikor már senki nem várta, amikor már lélekben feladták és mindegyikük a meleg ágyra gondolt. Úgy jött, ahogy szokott, szinte a semmiből tűnt elő, egyszer csak ott volt. Soha nem hordott sapkát, most is csak a gallért hajtotta fel a kabátján, zsebében tartva kezét és a szája sarkában a cigarettát. Most is úgy hatott rájuk, mintha vasreszelékbe raknának egy mágnest, mindenki mellette akart állni, kezet akart vele fogni vagy csak arra várt, hogy azokat a szinte ridegnek tűnő szürke szemeit rávesse. Igazából azt sem tudták eldönteni, hogy félnek e tőle vagy rajonganak érte, valahol mindig ez a két érzés viaskodott. Viszont amikor a német győzelmekről beszélt, hogy miképpen verték szét a lengyeleket, franciákat, angolokat, nos, akkor igen, ragyogott a szeme és szinte egymagában személyesítette meg azt a követni való germán fajt, akit követni kell tűzön – vízen vagy akár vértengeren keresztül. Mindnyájan úgy figyeltek rá most is, ahogy a líceumban egyetlen tanárra sem, pedig már százszor átvették a grundon, hogy mit fognak csinálni az öreg zsidóval. Most végre, amikor elindultak, egyikükben sem merült fel, hogy helytelen lenne, amit csinálni akarnak, hiszen csak egy büdös- koszos zsidót tanítanak keresztény erkölcsre és tisztességre. Az éjszaka annyira hideg volt és csendes, vagy talán ők voltak annyira halkak, hogy kutya nem ugatott, de embert sem láttak, miközben elérték a vén zsidó boltját. A pajszervasnak sem állt ellen a bolt egyszerű zárral felszerelt ajtaja és halk reccsenéssel adta meg magát a ránehezedő nyomásnak. Bent voltak a boltban, az annyira ismerős pult és polcok között, de most ebben az éjszakai derengésben idegennek és ridegnek tűntek még a cukorkát rejtő máskor barátságos üvegek is. Mindannyian csendben voltak és visszafojtott lélegzettel figyeltek, valami zajra, hogy iszkolni tudjanak, ha arra kerülne a sor. Az éjszaka viszont hallgatott, síp nem harsant, emberek nem kiabáltak és az emeletre vezető lépcső felől sem hallatszott semmi zaj, csak saját szívverésük dübörgött rettegő fejükben. Ahogy egymásra néztek óvakodva, már nem látták, nem érezték azt a harci tűzet, ami a várakozás elején ott volt bennük, valahogy annyira abszurd és valahol nevetséges volt, ahogy ott álldogáltak, félelemmel átitatva a boltban, miközben valahol arra vágyott mindegyikük, hogy otthon legyen a jól ismert biztonságban. Viktor érezte, hogy csapata a pánik szélén táncol, ezért határozottan rájuk parancsolt, hogy szedjék össze magukat és induljanak felfelé a bolt hátsó részében található lépcsőn, ami a lakásba vezet és teljesítsék küldetésük, végezzék be azt, amiért jöttek. A lépcső recsegett, a fiúk súlya alatt és magukban már azt várták, hogy mikor csapódik ki az emeleti ajtó, mikor jelenik meg a boltos üvöltve és gesztikulálva, hogy takarodjanak innét, hogy ők hanyatt – homlok menekülhessenek, átadva magukat a félelmeiknek. Szinte alvajáróként jutottak be a lakásba és követték Viktort, aki vezérhez méltóan, élére állt a csapatnak és csak akkor eszméltek fel, amikor Viktor meggyújtotta a petróleumlámpát, ami a zsidó ágyánál volt az éjjeliszekrényre helyezve. A lámpa fénye szinte vakítónak tűnt a sötétség után és mindnyájan az ágyban fekvő embert nézték, ahogy alszik, komikusan kapkodva a levegőt, mintha az utolsó lenne. Sovány arcából tényleg úgy állt ki az orra, mint azokban a vicclapokban, amit Viktor szokott hozni a grundra és az embernek, szinte viszketett az ujja, hogy megpöckölje vagy megcsavarja. Ott álltak az ágy körül és egyikük sem igazán tudta, hogy mit kellene csinálni, pedig a grundon minden olyan egyszerűnek tűnt, amikor eltervelték a maguk kis akcióját. Arra eszméltek fel összerezzenve, hogy Viktor olvasni kezdi azt a kiáltványt, amit együtt fogalmaztak, meg és ami arról szólt, hogy milyen bűnök terhelik a vén zsidót. Figyelték az arcát, miközben Viktor hangja távolinak tűnt és látták, hogyan ébredezik fintorogva, nyögve, félvakon a szemüvege után kutatva, szinte sajnálkoztak magukban, amikor felült az ágyban és nagy bagoly szemeket meresztve a szemüveg mögül próbálja megfejteni felébredésének okát. Érdekes volt, hogy nem kiabált, nem átkozódott csak nézet őket, igyekezett mindegyikük szemébe belenézni, de a fiúk vagy le vagy elhajtották a fejüket. Viktor közben végére ért a felolvasásnak és megkérdezte a zsidót, hogy megértette e a felsorolt vádpontokat, amelyekben bűnösnek találták a Hun Sólymok és elfogadja e a rá kiszabott büntetést. A zsidó lehajtotta a fejét és még mindig némán megrázta, majd halkan beszélni kezdett. Arról beszélt, hogy ismeri őket kisgyerekkorúk óta és bármelyikük jelezze, ha ártott volna nekik, majd arról beszélt, hogy a szüleiket is gyerekkoruk óta ismeri és mindig csak segíteni akart, amikor engedte, hogy hitelre vásároljanak nála, mert bizony sokszor nélkülözik minden család, ilyen időket élünk. Folytatta halkan maga elé meredve tovább, mintegy panaszként sorolva, mesélve a boltról, zsidóságról, szinte maguk is eltűntek ebben a káprázatos mesében, ahogy figyeltek a hangra. Újból itt volt Áron bácsi, aki tudta, hogy az apjuk, anyjuk milyen csínyeket csinált gyerekkorában, ismerte a betegségeiket, tudta, hogy ki milyen iskolába járt és látták szüleik és saját életüket újra írva, élve. Ezt a szavakból szőtt pókhálót szakította szét Viktor ökle, ahogy belesújtott az öreg arcába, mintegy heves szélroham és söpörte ki őket gyerekkoruk világából. Az öregember feje oldalra csapódott az ütés erejétől és az egész felsőteste kicsavarodva rázuhant az ágyra. Egy pillanatig a leghidegebb téli napnál is jegesebb levegő kúszott be közéjük, felnyomva az epét, a torkukba, csend volt csak Viktor zihálása hallatszott és az öregember vinnyogó zokogása, amit próbált belefojtani a párnába. Viktor rekedtes hangon csak annyit parancsolt, hogy üssék, de szavai céltalanul elhaltak a szobát betöltő keserűségben. A csapat tagjai még mindig dermedten álltak és bámulták az öregembert, aki most próbált újra felülni és közben tapogatózva kereste a szemüvegét, de azt az ütés elsodorta valamerre a szobában és ezért vaksin hunyorgott, miközben az állán véres nyál csorgott lefelé. Megpróbált valamit mondani, de nehezen formálta a szavakat és ezért inkább értelmetlen hebegésnek tűntek szavai. Valahogy ez a hebegés, siránkozás, mentegetőzés volt, ami átszakított valamilyen gátat bennük. Nem kellett Viktornak újra parancsolni, egyikük megütötte az öreget, nem erősen, amolyan sután, gyáván erőtlenül, de mégiscsak ütés volt és erre a többiek is csépelni kezdték. Talán, ha az első ütés után nem ül fel…, talán ha nem magyarázkodik…talán… Viszont most már nem volt visszaút, mindnyájan benne voltak és elkezdték egymást bíztatni, amikor az öreg lezuhant az ágyról, akkor már nem ütötték, csak rúgták. Egy darabig próbált még erőtlenül védekezni, összegömbölyödve, magzati pózba valahogy túlélni az estét, de ez az este nem róla szólt, hanem a Hun Sólymokról, akik repülni akartak, megmutatni erejüket, bizonyítani maguknak és a vezérüknek is, Viktornak. Nem vették észre, hogy mikor halt meg a vén zsidó, valahogy elfáradtak a rugdosás közben és valamelyikük szólt, hogy meghalt. Most ahogy zihálva álltak ott a szoba, homályos fényében, úgy érezték, mintha valamilyen misztikus beavatáson estek volna keresztül. Gyerekként jöttek ide és gyilkosként, harcosként mennek haza, akiknek meg kell adni a tiszteletet, mert a sólyom, ragadozó és vért, húst, halált kíván! Legalábbis Viktor ezt mondta nekik ott a házban, miközben összeszedték a zsidó értékeit és felgyújtották a lakását, boltját. A Hun Sólymok csatlakoztak a nyilasokhoz és tevékenyen részt vettek a deportálásokban, rablásokban, gyilkosságokban, de a háború végét egyikük sem érte meg, mindegyikük elesett a szovjet hadsereggel szemben vívott háborúban Budapest ostromakor. Egy valaki mégis túlélte… Viktor, aki a zsidóktól és másoktól elkobzott, rabolt értékekkel, először Portugáliába menekült, majd a háború befejezése után Venezuelában telepedett le és halt meg 78 éves korában. 2012.07.28.