Igen csak bajban lehetett a hozzászóló, ha két részből sem tudott rájönni mit is akar ezzel az elbeszéléssel mondani az írója. Utólag teszek eleget a kérésének, hogy valamiféle előszót írjak ehhez a kis prózámhoz. Vannak ilyen belső vívódásaink, amikor nem tudjuk másként feldolgozni a bennünk dúló érzéseket, nincs kivel megvitatni, ezért magunkkal vitázunk. Megszemélyesítjük a bennünk lévő egyik, vagy másik énünket. Melyik van éppen jelen. Hát nem egy tulajdonságból gyúrtak senkit sem össze... Itt egyelőre a Jó próbálja legyűrni a Rosszat az egyénben... Melyik lesz a nyerő!?

*

Ha nem bírnám a gyűrődést, már rég feladtam volna. De, mint a jobbik esze visszavonulót fújok, teret kell adnom más énjének is, hogy kihozza magából a legtöbbet, hogy végül csömört kapva minden egyéb tölteléktől, ami selejt, a legjobbat, engem válasszon!...

Előbb-utóbb rá fog jönni magától is, hogy a korhadt fát ki kell vágnia és újat telepíteni a helyébe, máskülönben ez a körforgás értelmetlenné, céltalanná válna.

Jó és rossz időszakok mindenki életében vannak. Meg kell találnia a helyes utat. A számára legjobbat. Miért akarna magának rosszat? Bár tudja, hogy jelen van, de miért ragaszkodik mégis annyira hozzá? Ez még nekem is magas.

Most egy picit mintha belopta volna magát a szívembe. Egy pillanatra mérlegelt volna, mielőtt még megveszi azt, amire nincs is szüksége. Én tudom. Sarkon fordult. Régről vártam már ezt a pillanatot. Nem tette már egy ideje, de most úgy érzem a mérleg mintha a jobbik felé, hozzám közelebb billent volna.

De ne igyak előre a medve bőrére, mert még képes lesz és visszafordul. Le kell küzdenie a rosszat, ami félrevezeti. El akarja magával hitetni, hogy az, amit éppen tesz, az a jó. Nem. Én tudom, hogy nem ez a jó. A jó én vagyok! De erre neki kell rájönnie.

Olyan régen elnyomott érzéseket hoz ezzel a felszínre, hogy az szinte teljesen kivetkőzteti önmagából. Nem ez az igazi énje, az indulatait szabadítja ilyenkor fel. A rosszat, a feleselőset, a haragosat, a bosszúsat, a mindent számon kérőt, a gúnyost, a fölényest… Basszus, ezt nem engedhetem! Hiszen mindez ő. És az Isten a megmondhatója én mennyire igyekeztem elnyomni benne! Küzdöttem, jobb belátásra próbáltam téríteni, legtöbbször hiába. Mindig a rossz győzött. Na de ennek véget vetek! Csak idő és hely kérdése, hogy leüljek vele, és egy kicsit beszéljek a fejével. Csak tudnám, van e még benne erő a változtatásra, a végső akarat az övé?

De kétlem, hogy benne a rossz olyan tartós lenne, mint én, a jó? Hiszen mindig szabadulni próbál a rossztól, bármennyire is munkálkodik benne, mégsem sikerül mindig. Akkor nem lehet annyira jó az a rossz, amihez ragaszkodnia kell? – gondolom. Ha el is tompítja, zsibbasztja, az érzékeit átmenetileg, a külvilág felé közömbössé teszi, elnyomja magában a kételyeket, a mélyről előhozza a sebeket, előbb-utóbb megbosszulja, mert a kijózanodás pillanataiban tudni fogja, nem ez a végső megoldás! Nem ez az ő akarata! Ő ettől szabadulni szeretne. Akkor fordul hozzám. Erre várok!

A hogyan kérdését már rég feltette magában, de a megoldást akkor sem találja, mert a kétely mindig felüti a fejét. Mikor tesz jót, vagy rosszat?

Folyt.köv.