Nem egy épületes látvány, nem is egy büszke tett, ruhátlan, pucér seggel ülni egy számítógép előtt. Túl egy viharos hancúrozáson, valahogy nem ezt vártad befejezésképpen tőle, hogy a második dolga lesz, bekapcsolni a gépet. Elnyomtad magadban az érzést, hogy ne szegje kedved.

- Ez csak a felszín - gondoltad. Mélyen, legbelül - bár még remélted - de egyre kevésbé voltál biztos abban, hogy mindeközben valamiféle érzések is működnek benne. Vagy, ha mégis, azok milyen vonatkozásúak?

- A megszokás rabja lenne?... vagy egyszerűen kíváncsi... - gondoltad. Akár, mint te is. Igaz, hogy nem pucéran, egy köntöst legalább, ha mást nem is, de magadra kanyarítasz, még ha egyedül is vagy, és unatkozol. Valamivel ki kell töltened azt a nem kevés időt...

- Haszontalanság! - gondoltad, de a semminél mégis csak több. Az eszedbe sem jutott, hogy mindezt már milyen régóta műveli? No és te mióta teszed ugyanezt?

Belecsöppentél az életébe. Miért hitted, hogy változtat ez bármin is? Az addig megszokott életvitelén? Hiszen egyedül van. Az ideje legnagyobb részét tőled távol, ebben a pár négyzetméteres helyiségben tölti.

- Nem lehet e mögött más, mint az unaloműzésnek valamilyen formája? Netez. Keresget, kutatgat. Emberek, kapcsolatok után. Ebben a felgyorsult, rideg, hideg világban nem egy könyvet vesz a kezébe. Arra nincs elég ideje. De ha egyszer én most itt vagyok!?

Vagy elfogadod ezt, amiből már magad úgy érzed régóta menekülni szerettél volna, hisz ezért vagy itt, nála, mert elég volt a virtuális világból, vagy tudomásul veszed, hogy ennyi és nem több. Ezen változtatni nincs elég képességed, talán már akaratod sem. Nehéz felismerés. De kár is ezen tovább töprengeni, hiszen úgyis rövidesen visszatérsz a te régi megszokott világodba.

Az érzéseket, a kapcsolatokat ez teszi tönkre! A felismerés döbbenetén túl sem tudsz változtatni ezen, vagy talán nem is akarsz.

Ez a gondosan felépített, ilyen-olyan tartalommal megtöltött, unaloműzésre, tétlenségre kárhoztatott tevékenység, a netezés lassan a zsigerekig beidegződött, lehetetlen abbahagyni, szinte a legfontosabb célunkká vált.

Már alig várod, hogy az álmosság erőt vegyen rajtad, hogy ezt a kényszerű cselekvést ne lásd, felváltsa valami jótékony, egyetlen értelmes dolog, az alvás. Ne kelljen érezned, tapasztalnod, még ha átmenetileg is, hogy most is elvesznek valamit tőled.