Ettől félt. Az érzéstől, amit okozni fog majd, amikor vége lesz. Ezért húzta, halasztotta, minél későbbre akarta kitolni az idejét...
Egyre többször gondolt arra, hogy már nem ugyanazt érzi, ami korábban még hajtotta a férfi felé. Mi változott meg? Miért nincs benne ugyanaz a vágy iránta, mint régen? Hiszen már fél éve ismeri. (Ismeri?!), és ez alatt hányszor határozta el, hogy ez volt az utolsó együttlétük.
***
Aztán mégis folytattam tovább. Mi hajtott, mi vonzott, mit akartam elérni azzal, hogy vállalva akár a kellemetlenségeket is, elnyomtam magamban... Azokért az egy pillanatokért, fél órákért, amikor önfeledten adtuk át magunkat az érzéseinknek, amikor magunkat adhattuk teljes valónkban? Mert semmi és senki nem gátolhatta meg a fékezhetetlen ölelkezéseinket? Mit szerettem vajon benne, magát az aktust, vagy a férfit, akinek a karjaiban szinte elolvadtam, hogy a lábai előtt hevertem? Azt, hogy ezalatt nem gondoltam semmire, kikapcsoltam?
De utána... hirtelen olyan üressé vált minden, olyan rideggé, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, mint előtte. Az iménti heves szeretkezésnek hirtelen vége lett… és nem értettem a hangulatváltozását. Kerestem, de ott, azokban a pillanatokban nem tudtam rá a választ... A szerelem hagyatékától megtisztulva, mintha mi sem történt volna, képes voltam a szextől és érzésektől egészen távoli cselekvésre. A maradék józanságomat összeszedve, a cikkeimet formába önteni. Apránként kezdtem rájönni, hogy kettőnk között valami egészen más van kialakulóban. Amit kerestem benne, ha részben meg is találtam, érzelmileg egyre távolabb kerültem tőle...
A megváltozott viselkedését, amikor közeledtem hozzá, és szerettem volna átölelni utána is, vagy egy puszit adni… és eltólt magától nem szerettem. Akkor elhúzódam én is, de fájt az elutasítása. Már nem volt olyan vicces, mint előtte. Ilyen alkalmakkor nemegyszer gondoltam arra: - Szeret egyáltalán ez a férfi? Majd amikor hangosan kérdeztem, rövid és rideg válasza kijózanító volt. - Hát persze.
Nem erre számítottam. Ekkor éreztem, ennek előbb-utóbb be kell fejeződnie, de a hogyantól, nagyon féltem...
Régi kapcsolataim jutottak az eszembe. Azoknak is mindig viharos volt a vége, valahányszor eszembe jutottak ezek az emlékek, fájdalommal gondoltam vissza azokra, akiket szerettem... Tudtam, és ettől féltem. Az érzéstől, amit okozni fog majd.
Ezért húztam, halasztottam, minél későbbre szerettem volna kitolni az idejét, több esélyt is adva kettőnknek... Aztán valamit, mintha megérzett volna a viselkedésemből, megváltozott hangulatomat észrevette és arra gondolhatott talán mégis képes lehet rá, hogy újra szeressen, de nem érte el a célját. Még idő előtt abbahagyta... Szerettem volna akkor odabújni hozzá, mert nekem annyi is elég lett volna, de nem engedte, elfordult és már csak azt az ürességet éreztem ismét, amitől mindig is menekültem... Több alkalommal is kísérletet tettem, hogy elmondjam mit érzek, megosztani vele a gondolataimat, az érzést, de nem vett komolyan. Legalábbis nem értette mit akarok ezzel. Az egész szándékom más értelmet kapott a részéről...
Szakítási kísérleteim sorra kudarcba fulladtak, amikor megírtam az okát... először félreértette, majd félremagyarázta. Azt hitte, szabadulni akarok tőle, valaki más van a képbe, és elkezdett vádaskodni, szitkozódni, bántó, sértő szavakat vágott a fejemhez, meggyanúsított, fájdalmat okozott. Eltelt nem kevés idő és már meg sem próbáltam többé védekezni. Beláttam, hogy az egyszer elkövetett rossz döntésemet soha nem lesz képes megbocsájtani, elfelejteni... Mindig a fejemre fogja olvasni. Rájöttem, hogy az igazi okot - mert számomra semmit nem jelentett a múltban elkövetett rossz lépésem - ebben kell keresnem. Ezért nem engedett magához közel.
***
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok és közben csak őrlődött, egyre távolabb került tőle, és nem értette miért nem elég ami van, miért akar többet? Amilyen hirtelen és viharos volt a megismerkedésük, olyan hirtelen vége lett ennek a szenvedélyes kapcsolatnak. Mit kellett volna még tennie?... Feladta.
(Szakításunk után kiírtam magamból. Egy mosollyal (:-) válaszolt írásomra. Így is ki lehet valamit fejezni. Csak azt nem lehet eldönteni ebből, hogy az milyen szándékkal lett odatetoválva. Lehet felfogni közömbösségnek, gúnynak, cinizmusnak... sok minden más egyébnek. Szólhat a cikk tartalmának, magának az írójának, de a hsz-elők párbeszédének is. Ki-ki gondoljon, amit akar. A lényegen mit sem változtat.)
