Az elsőt, talán meg sem hallották. Azt hitték tévedés. A másodikra talán felfigyel valaki. A harmadik kiáltásodat már csak te hallod, vagy még talán te sem...

Neked már rég nem itt kellene lenned. Hogy bírtad ilyen sokáig, magad sem tudod. Itt nincs semmi, itt nincs senki, aki meghallaná a kiáltásod. Ordíthatsz, ahogy a torkodból kijönnek a hangok. Meg sem hallják. Ebben a panelrengetegben az álmok mélyek, az érzések eltompultak, itt még akkor is idegen maradsz, mégoly régóta is koptatod az utca kövét, ha innen egyenesen a temetőbe visznek. De te még élni akarsz.

Hová lettek az álmok? Ki, vagy kik rondítottak bele ennyire a lelkedbe, hogy el akarsz innen menni, a lehető legmesszebbre, hogy hírét se halld annak a helynek, amit valamikor otthonodnak neveztél? Mindegy hová, csak el innen.

Ordíts, ha ahhoz van kedved. A lelked nyugalmát bolygatod vele, mást úgysem érdekel. Legfeljebb a hideg futkos végig az emberek bőrén, ha valaki nem tud némán szenvedni., de a takarót mélyen a fülükre húzva, odáig úgysem hallik a hang. - Ez is csak egy eltévedt lélek - gondolják, talán részeg a nyomorult. Én is az vagyok. De ha bebújok a takaró alá és jól a fülemre húzom, talán én sem hallom a kiáltásomat. Csak érzem, mert ez a hang belülről kiált.

Elfojtottam már régen. Amikor '74-ben olyan boldogan vettem birtokomba ezt a lakást, még nem tudtam mi vár itt rám. A kezdeti nehézségeket leküzdöttem, azt hittem minden jó lesz, ahogy elképzeltem, ahogy elindultam az új élet felé. Nem sikerült.

Első kiáltásom '80-ban hallatszott az égig. Némán szenvedtem, hogy senki ne lássa, hogy az álmok nem tudtak megvalósulni. De a fájdalom, az őrlődés sem tudott megtörni, újra talpra álltam. Sokáig tartó vajúdásomból egy másik emberi lény ruhájába kapaszkodva sikerült talpra állnom. Újra a régi énem-voltam ismét. Még erősebb, még határozottabb, még elszántabb. Harcoltam ezért az emberért, és közben őrlődtem, mert neki családja volt, gyerekei, felesége. Rossz szemmel nézték a kapcsolatunkat, ami már régóta tartott. Nem szerette az asszonyát. Nem maradhatott sokáig titokban, hogy nálam keresi a vigasztalást. De nekem ez nem volt elég. Hajlandó lettem volna félreállni, ha változtatnak a rossz családi életükön, de már késő volt. A felesége sem bírta tovább. Amikor meghalt és ott maradt a két gyerek, egy ideig nem találkozhattunk. Megértettem, min megy keresztül. Amikor túljutott az első megrázkódtatáson, ő maga döntött úgy, próbáljuk meg együtt. A nagylánya már járta a maga útját. Már nem szorult segítségre, talán még örült is, hogy megszabadulhat a kisöccséről való törődés alól. Ezt a felelősséget ettől kezdve már én vettem át. Segítettük és támogattuk egymást, amíg tudtuk. Egészen addig, amíg a cég jóvoltából egy lakást utaltak ki a részére. Miközben alakítottuk, csinosítottuk a lakását, egyre mélyebben éreztem, el fogom veszíteni. Már nem lesz szüksége a segítségemre, már vágyakozik a szabad élete felé, amelyet mindig is élt. Az utolsó simításokig bírtuk.

Ő volt az az ember, akit soha, még a szakításunk után sem tudtam elfelejteni. Végig kísérte az életemet, távolról is, akkor is, amikor már mindketten más utakat jártunk, nem szűnt meg közöttünk a Barátság.

*

Újabb álmok következtek, amelyet már egy másik emberrel szövögettem tovább sok-sok éven keresztül, melyből valami talán megvalósult, de még több elveszett.

Amikor már túljuthattunk volna a nehézségeken, már csillapodott bennünk az előző életünk fájdalma, akkor valaki mindig visszahúzott. Jöttek a barátok, és én megrészegedtem attól, hogy már nem vagyok egyedül. Bátrabb lettem, magabiztosabb és könnyelműbb. Nem vettem észre, hogy, amit teszek, ahogy élek csak nekem jó. Biztonságban éreztem magam és ez a biztonság eltartott nem kis ideig. Mi pedig eközben egyre távolabb kerültünk egymástól. Nem bírta ezt az iramot, ahogyan be akarok mindent hozni, amit addig elmulasztottam. Nem szerette a barátaimat, akikről én viszont nem tudtam könnyen lemondani. Mindketten őrlődtünk. Amikor már feleslegessé vált egymás vigasztalása, mindketten ráeszméltünk, hogy az az élet, amit egymás számára próbálunk nyújtani, üres, az érzéseink halottak. Ő elment, és én hagytam elmenni.

Szép lassan elkoptak a barátaim is. Már nem volt körülöttem senki. Megint egyedül maradtam.

Ismét elindultam, hogy megtaláljam, amit keresek, és ha megtalálom, csak akkor fogok kiáltani egy utolsót, de akkorát, hogy felhallatsszon egészen az égig, hátha ott az a „Valaki” meghallja!