Annyira friss volt még! Csak vártam, vártam. Ahogy egyre közeledett az időpont, amikor az anyakönyvvezető előtt meg kell jelennünk, nagyon ideges lettem. Ő meg sehol. Kétségeim támadtak, talán el sem fog jönni. Na az lesz a szép!

Ha nincs is nagy cécó, de az előkészületek, a sok kaja, a tesóim, a család, a barátok, az ismerősök, a szégyen, és egyáltalán.

Sikerült belelovalnom magam annyira a rémképbe, hogy elkezdtem sírni.

...Nem én kezdtem a vitát, hanem ő aznap délelőtt. Olyan igazságtalan volt, olyan gunyoros, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Aztán a vita hevében egyszerűen sarkon fordult és otthagyott. Nekem meg még ott volt a sok teendőm, a varrónő, a fodrászhoz is el kellett mennem. Na szép kis esküvő előtt állok! – gondoltam…

Ott álltunk az anyakönyvvezető előtt és ő tett egy kísérletet, hogy megfogja a kezem, de én elhúztam. Így mondtuk ki mindketten a boldogító igent.

…Aztán jött az a kényszerű balatoni egy hetes cég ajándéka. A nászutunk. Szerény esküvőhöz, szerény nászút dukál. De legalább elmondhatjuk, hogy nekünk az is volt, legalább van mire emlékezni. Hát én emlékszem!

Csodálatos nyár volt. Éppen arra való, hogy egy fiatal pár birtokba vegye a külön erre a célra fenntartott „lakosztályt”, a neve is jól ki volt találva: Anna-lak. Ifjú házasoknak. Most mi voltunk Éva és Ádám. A lényeg és a legszembetűnőbb, az ágy, amin éppen csak el lehetett férni kényelmesen egy embernek.

Igyekeztem félretenni minden korábbi sérelmet, hiszen most nászúton vagyunk, gondoltam mégsem kezdhetjük haraggal közös életünk első hetét. Amikor felmértük a terepet és elhelyezkedtünk, előtte alaposan kitakarítva a csak ritkán – különleges alkalmakkor – használt „lakosztályunkat”, gondoltuk megmártózunk kicsit, megnézzük közelebbről a Balatont.

Kézen fogva besétáltunk a vízbe és énekeltük a „Fehér szilák még emlékszem rátok….” dalt – az tényleg szép volt!

Aztán bátrabbak lettünk, beljebb merészkedtünk ahol már mélyebb volt a víz.

Mindketten gumimatracra pattantunk és elkezdtünk evezni. Én nem bírtam a tempót és egyre jobban lemaradtam. Aztán látom, hogy beveszi a kanyart. Merészen odakormányozza a matracát egy akkor még elég távolnak tűnő pecapad irányába. Mint mondom én lemaradtam, mint gyenge nő. Egyszer csak arra lettem figyelmes, ahogy közeledtem feléjük, mert mondanom sem kell, nem volt üres a pecapad. - Eddigre már nagyon melegem volt, szomjas is voltam, égetett a nap, de ő csak diskurált a lányokkal és egyre mutogatta a kezét. - Na persze, a gyűrű! – gondoltam. Foglalt vagy szívem!

De csak nem jön, én meg nem akartam egészen odáig evezni, éreztem, elfáradtam. Hogy nem veszi észre, hogy itt vagyok? Megsértődtem. Sarkon fordultam és a part felé vettem az irányt, ami még igencsak messze volt tőlem. Sokkal nehezebb volt a visszafelé út, de én csak mentem, hajtottam a vizet, hogy minél előbb a partra érjek. Dühös voltam.

Igen nagy előnyömet csak hittem, amikor a sekély parton leszálltam a matracomról és látom, utolért. Pechére. Addigra már, ő nem tudhatta, de sikerült bennem a méregnek a tetőfokára hágni, de lehet, hogy hőgutát kaptam, nem tudom, de pofon ütöttem, csak úgy hirtelen.

Én is meglepődtem kissé, mert erről az oldalamról nem ismertem még magam. Az ő arcára is ráfagyott egy pillanatra a mosoly, kicsit meglepődött. De én jogosnak éreztem akkor azt a pofont és bátran szembeszálltam vele. Velem ezt nem teheti!

Másodszor is otthagyott, minden magyarázat nélkül és én egyedül mentem vissza a „lakosztályunkba”. Addigra már lecsillapodtam, mert éreztem, hogy felforr az agyam, a testem tűzben ég, és iszonyatos szomjúság lett rajtam úrrá. Rosszul voltam. Lefeküdtem és elaludhattam. Arra ébredtem, hogy ráz a hideg. Vacogtam. Hányingerem volt. Ennek fele se tréfa - gondoltam. Arra eszméltem, kissé aggódva hajol fölém, és kérdezgeti mi bajom van. Hát nem látja? Pecsenyekacsa lettem. Napszúrást kaptam. Rosszul vagyok. Hánynom kell. Éhes vagyok, de hiába próbáltak megetetni, nem ment.

Már komolyan aggódott. Mondjuk minden oka meg volt rá, mert ezt neki köszönhettem, persze kicsit magamnak is, de ha ő akkor nem megy olyan messzire, nem maradok olyan sokáig a vízben, végkimerülésig és nem sülök meg elevenen a tűző napon.

Nagyon igyekezett. Minden kívánságomat – mondjuk nem sok volt – teljesített. Azt se tudta, hová fusson, hogy enyhítsen a kínon. Akkor nagyon aranyos volt! Meg is kapta a jutalmát, amikor kicsit jobban lettem. Valami nagyon nagy hatással lehetett rá, hogy kívül, belül negyven fokra szökött a lázam úgy hirtelen! Szereti a pecsenyekacsát - gondoltam!

2011.01.26.