... Csak úgy kapkodtak utána a nők! - Mennyi év is telt el azóta?... - Talán negyven?... már nem számolja.

Mindent megkaphatott volna, csak a külseje miatt. Hát, ha még azt is tudták volna róla, mire képes? Erős, izmos, egyenes járású… Nem nézett se jobbra, se balra, akkor is tudta, utána néznek a nők. Ennek a tudatában nem szenvedett soha hiányt. Mindig volt egy-kettő, akinek még csettintenie sem kellett és a lába elé omolt, ha akarta. Miért is ne akarta volna, hiszen tudatában volt képességeinek. Hát, ha nekik ez kell?

Rövid tüsisre vágott barna haja, közel sem a kopaszhoz, sötét napszemüvege, mit télen, nyáron viselt, hogy senki se lássa a figyelő tekintete mögött rejtőzködő fenevadat. A szeme sarkából ne lássa, éppen mire gondol. Figyelmet odavonzó izmos felsőtestén csak úgy feszült a póló, és ha levetette, napbarnított, bronzosra sült bőre csak úgy csillogott a napfényben a bronzos napolajtól. Nem lehetett nem észrevenni.

Mint egy reklámtábla, úgy vonult végig a strand közkedvelt sétányán. A napozás unalmától már éppen pattanásig feszült, kortól független csajok, kíváncsi és unatkozó nők előtt. Élvezte. Tisztában volt azzal, hogy csak csettintenie kellene és a lába elé omolna bárki, ha akarná. De ő csak egyet szemelt ki, akit nemrég fedezett fel.

Azt, akit az imént látott meg ott fent a napozón. Aggódva figyel valakit, kémlelődik. De őt annyira emlékezteti egy lányra, abból a házból. És ha igaz… ő az a csenevész, cseremózsi, aki bogárrá serdült időközben.

Arra veszi az irányt, ahol ő áll. Lassítva lépked felé, miközben ő észre sem veszi. A taktikához idő kell és ahhoz jól ért. A megfelelő időben le fogja szólítani, mintegy mellékesen egy ismerős szöveggel: - Nem emlékszel rám? A legjobb eddig bevált módszer. Majd ő aztán felhomályosítja, ha az, akire gondol. De ő már tudja, ki ő. Akkor is tudta, amikor vele ugratták abban a második emeleti lakásban, amikor még csak egy kislány volt, de ő már látta rajta a jeleket a közben, ami a szeme előtt lezajlott.

Szomszédok voltak. Durva játékot űztek vele, miközben egy másik kislányt a házból az ölébe ültetett. Semmi köze nem volt hozzá, mégis élvezte vele ezt a játékot. Akkor ő is ott állt az ajtóban. A hülye, aki nem vette észre, min megy keresztül. De az is lehet, tévedett, de mégsem, mert éppen az anyja jegyezte meg:

- Fiam! Ő lesz a feleséged!

- Ez a lány lenne ő? Akiről nem is vett akkor tudomást? Az a vékony testű, semmire sem inspirláló, az érdeklődésemet csak egy pillanatra felkeltő tizenéves csitri? Csak egy romantikus, érzésekre vágyó kis fruska, akit akkor észre se vettem?... Aki előtt mást ölelgettem? Most meg egy sudár, szép testű, csodálatos tünemény? A vonásai, az alakja, emlékeztetnek rá. Ha nem ő, akkor ki lehet ez a nő?... Hát ne legyek férfi, ha nem szerzem meg!

*

A nő eközben aggódva figyelte húgát, ahogy beleveti magát a betonszélről a nagyvízbe. Alig várta már, hogy kibukjon a feje a víz alól, hogy megnyugodjon végre. Soha sem értette ezt a bátorságát, mindig magából kiindulva, aki még a vizet sem szerette igazán, de vállalta a kísérő szerepét… Arcára kiütközött a félelem, mire meglátta végre. Látta, már élvezettel szeli a vizet, így megkönnyebbülten sóhajtott fel… Ez után már más felé tekintgetett, körbe-körbe… Mígnem valaki a nevén szólította. – Ki lenne más? - felelte miközben lassan felé fordította a tekintetét...

Nem tudhatta egyikük sem, hogy romantikus életüknek ezzel a nappal egyszer s mindenkorra vége lett. A lány mindazt, amire vágyott egyszerre kapta meg ezen a napon. Azt a fiút a házból, akit mindig is elképzelt magának, élete egy szakaszában uralta az érzéseit. Az a fiú áll előtte, immáron férfiként, de mégsem idegenül. - Soha vissza nem térő alkalom ez, hogy közelebbről is megismerjék egymást! – gondolta.

Folyt.köv.