Nincs az a könyv, ami felérne a megtapasztaltakkal. Egy egész életre szóló tanulságul szolgál mindenkinek a sajátja.

Tombolt az érzés. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint mindketten felszámolták korábbi kapcsolatukat. Azt gondolták ezzel vége, letudva..., új élet kezdődhet számukra. De nem úgy van az. Nem számoltak mások érzéseivel. Vissza-vissza köszönt a múlt...

Alig egy év kitartó udvarlás, együttjárás után nagyon fiatalon kötöttek házasságot, és fogadtak örök hűséget egymásnak. Szinte gyerek fejjel vágtak neki az ismeretlennek. A fiatal nő maga mögött hagyva a biztonságot nyújtó szülői házat naivan hitte, hogy az az útravaló, amit kapott családjától, az elszántsága mindenhez elegendő lesz. Tapasztalatlanságának volt tudható, még csak fel sem készülhetett rá, gondolatilag sem, nemhogy megbeszélhették volna előre, megtörtént a leánykérés. Anyja minden igyekezete hiábavaló volt, nem tudta lebeszélni ismerve a fiú egész családi hátterét és korábbi életét...

A ceremónia lezajlása után immár a férjével éppen csak szokva az új helyzetet, hazaérve a nászútjukról (részleteiben lásd. "Pecsenyekacsa" cím alatti írást) szembesült egy újabb váratlan hírrel. Nem a boldogság örömkönnyei potyogtak akkor a szeméből, amikor az orvos közölte vele a hírt, hogy babát hord a szíve alatt.... Felkészületlenül érte. Azonnal kellett döntenie, amikor az orvos rákérdezett: - "Természetes, megtartom!" - vágta rá... Egészen hazáig sírt. Nem tudott mit kezdeni ezzel az új érzéssel. Alig várta, hogy a párja megérkezzen. És mennyire megkönnyebült, látva, milyen boldogan kapja fel és pörgeti, pillanatra sem hagyva további kétségeket benne, hogy örül a baba érkezésének...

Nehéz időszak következett mindkettőjük számára. A megélhetési gondok háttérbe szorították erősnek hitt, de már mégsem oly sziklaszilárd kapcsolatukat. Az albérletről-albérletre vándorlás, férje gyakori kimaradásai elbizonytalanították a fiatal, várandós feleséget. Gyakran maradt magára már a terhesség ideje alatt is. Nem várhatott senkitől segítséget. A munkájába menekült. Végig dolgozva várandós időszakát is.

1969 decemberében a csikorgó hideg téli reggelen is elindult a munkahelyére. Előtte még otthon megbeszélték együtt fognak hazamenni. Az utakat vastagon befújta a hó. Férjével egy munkahelyen dolgoztak, csak míg férje a műhelyben, tőle távol, addig ő az irodaházban. Feltámadt a szél és félő volt, hogy az utak teljesen járhatatlanná válnak rövid idő alatt, ha nem fújnak munka vége riadót. Hirtelen kellett összekapnia magát és elindulni a kijelölt gyülekezési helyre, de nem ért el az ebédlőig, ahol férjével találkozhatott volna, mert jobbról-balról erős kezek megragadták és betuszkolták egy furgonba. Nem tiltakozhatott, mert lépni sem tudott, akkora ereje volt a szélnek, még ledöntötte volna a lábáról, ha elengedik... Nem kis időbe került, amíg a szinte járhatatlan utat kikerülő furgon végül behajtott a szántóföldre, és le is ragadt. Azt hitte soha nem szabadítják ki onnan, mígnem egy másik autósnak sikerült kimenekíteni őket a szorult helyzetükből. Végre biztonságba tudhatta magát. Keresztül a városon, a másik végébe, a kapuig fuvarozták. Férje eddigre már rég otthon volt és minden előzmény ismerete nélkül felelősségre vonta, miért nem tartotta magát a megbeszéltekhez...

*

1970 januárban megszületett a lánya. Két héttel a tervezett idő előtt, mely nagy esemény egy életre összekötötte kettejük életét. A rá nehezedő teher, a felelősség, a tudat, hogy rajta kívül, senki másnak nincs szüksége rá, erősen befolyásolta döntéseit az elkövetkezendő években. Mindenből csak egy pici jutott. Házasságuk ideje alatt többször is egyedül maradtak. Volt, hogy külön albérletben, ketten a lányával. Nem volt más választása, mint megosztani magát, ami erő benne volt, így senki sem járhatott jól igazán, se a lánya, se ő, sem a munkahelyi környezete. Nem tudott mindig egészen ott lenni, ahol éppen lennie kellett. Ez a megosztottság végig kísérte mindenhez és mindenkihez való viszonyát. És amikor ezek a körülmények válaszút elé állították, a lánya mellett döntött, aki eddigre már maga is érzékelte a körülötte zajló eseményeket és a maga természetes ragaszkodó módján tartozni igyekezett valakihez, kihez máshoz, ha rajta kívül nem volt senkije. Válását követően minden igyekezete kevésnek bizonyult, hogy magán kívül mással is elfogadtassa lányát. És ahogy telt, múlt az idő egyre erősebbé vált benne az elhatározás, ha a lánya nem kell senkinek, akkor őt se akarja senki. Mindenegyes kapcsolata ezen a ponton megrekedt. Bármibe is kezdett élete során, a lánya jelen volt mindig, és még tovább...