Édesanyám emlékére
Olyan korom sötét van a kis szobájában, amit megszokni akkor sem lehetne, ha hosszú időt tölt el ott az ember. Az egész házra csend borul. Mindenki mély, békés álmát alussza, csak egyedül ő fekszik nyitott szemmel. Emlékei tolulnak elő valahonnan nagyon mélyről, melyek nem hoznak pihentető alvást. Nyugtalanság vesz rajta erőt, hogy ezektől a kényszerű gondolatoktól elszakítsa magát, attól a mozdulatlanságtól szabadulni próbál. Elernyedt tagjaiba szeretne életet mozgatni. Felül az ágyába és úgy dönt, nem kapcsolja fel az asztali lámpát. Ne zavarjon senkit sem a fénye. Bizonytalan léptekkel elindul a vélt célja felé. Egy viszonylag nagy tér választja el attól. Jobbról-balról sehol egy fogódzkodó. A levegőt markolja csupán, amikor egy pillanatra elveszíti egyensúlyát és a nagyszoba közepén elvágódik. Fájdalmában feljajdul. A zuhanásra az alvók felriadnak. Éles fény hasít bele a sötétségbe. Kétségbeesett kérdések, kiáltások hallatszanak mindenfelől, miközben ő ott fekszik lenn a földön.
- Mi történt? - ugranak fel és szaladnak hozzá, kinek minden mozdulatát egy jajszó kíséri.
- Ne mozogjon anyuka! - miközben simogató kezek nyugtatgatják a földön fekvő idős asszonyt. Veje már tudja, nagy a baj. Nincs vesztegetni való idő és a telefonhoz rohan... A ház lakói, lánya, unokái csendben veszik körül a Mamát, kinek eltorzult arcán potyognak a fájdalom könnyei.
Végtelen hosszúnak tűnik, míg a mentő megérkezik.
- Nagy a baj. Combnyaktörés - közli a mentőorvos a körülötte kétségbeesetten, tehetetlen tébláboló hozzátartozókkal.
- Be kell vinni a mamát a kórházba. Óvatosan helyezik őt a hordágyra, ki az egyik kezét tehetetlenül ejti maga mellé.
- A csuklója is eltörött.
- Ne aggódjon! Nem lesz semmi baj. Rendbe hozzuk. - nyugtatgatja az orvos a nénit.
- Haza fogjuk hozni.
Amikor az asszony már kissé biztonságban tudja magát a hordágyon, ép kezével megfogja az orvos karját és halkan, könnyes szemét ráemelve mondja: - Doktor úr! Én onnan már nem kívánok máshová, mint a temetőbe menni.
- Fiam! - fordul most a vejéhez. Már nem sír, arcán mosoly játszik, látva mekkora az ijedtség, szinte sajnálja a körülötte állókat, mekkora riadalmat okozott nekik az, ami számára már csak megkönnyebbülés...
- Kérlek, hozd ide az imakönyvemet...
