Csak nézett rám azokkal az okos, értelmes, szomorú kutya szemeivel... Nem tudtam mi tévő legyek, hogyan értessem meg vele, hogy nem tudok most semmit sem adni neki... Legyen már egy kis türelemmel, majd, később, rövidesen... Édes kevés lesz - gondoltam az a lerágott csont, amit otthon sebtében becsomagoltam a számára...

Ezután odaléptem a mosogatóhoz és bizonytalan mozdulattal megnyitottam a vízcsapot. Jól sejtettem, mint máskor is tette, rám fog szólni:

- Ne folyasd a vizet!

- Jó, de akkor hogyan mosogassak? - kérdeztem türelmetlenül a barátomtól. Hirtelen még azt is elfelejtve melyik csap a hideg vízé, melyik a melegé... Vékony sugárban tovább folyatva a vizet.

Miközben sietve elmosogattam... éreztem közben, hogy lopva figyel. Igyekeztem. Semmi kivetni valót ne találjon a mozdulataimban. Egy gyors elhatározás, mint máskor, otthon, amikor ebéd után ezt a műveletet végeztem... (De most nem otthon voltam. Mindig is éreztem, ahogy egyre inkább megismertem a szokásait, a takarékosság tőle sem áll távol... ) miért is gondoltam egy percig is, hogy ő erre a kis időre, míg itt vagyok, elfelejti?

A következő pillanatban valaki kereste mobilon, aki ezek után nagy hirtelen össze is kapta magát...

- Fuvarba megyek! - közölte sebtében és sietve távozott.

Szinte megkönnyebbültem, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.

Már nyoma sem volt bennem az iménti feszélyezettségnek. Hirtelen minden olyan természetessé, könnyeddé vált, még a mozdulataim sem voltak gépiesek. Tudtam a dolgom és igyekeztem kihasználni minden percet, amíg távol van. (Nem fáradtság ez nekünk, magunkért történik minden... senki sem kéri, nem várja el, mégis oly természetes. Ritunból tesszük,... már észre sem vesszük és kezünk alatt szebbé válik a másik otthona is - gondoltam, közben a kutyára nézve.

Szinte repült az idő. Megállás nélkül tettem a dolgom. Volt időm a serte-pertélésre, máris barátságosabbá, otthonosabbá téve azt a kis helyiséget, ami egyben volt előszoba, nappali, dolgozó. Az elkövetkező órákban a legfőbb tartózkodási helyünk.

Körbenéztem. Elégedettséget éreztem, és vártam vissza a barátom... mindössze egy cigaretta elszívására hagyva időt a friss levegőn.

Milyen meglepetés is lett volna, ha ki is fejezi az elismerését, amikor visszaért, de mindössze elismerően bólintott, ahogy szemügyre vette a ténykedésemet, mely kétségtelen előnyére változott a helyiségnek.

Ezek után igyekeztem nem foglalkozni többet a dolognak ezen részével. A komfortérzetem javításaként fogtam fel, helyet adva egy következő zsörtölődési felületnek, a vacsorakészítésnek, ami még vissza volt. Ez már az ő reszortja. Egy rég egyedülléthez szokott vénemberes ténykedése... Végül is én vagyok itt az alkalmi vendég...

A nap hátralévő részét már a kikapcsolódás egészen más eseményeivel múlattuk, ahol már mindkettőnknek sokkalta élvezetesebb szerep jutott. Értékes pillanatok voltak, főleg az előkészületek mindhármunk részére. De az est fénypontja mégis a vacsora volt, melyből már a kutya is kivehette a részét.

Folyt.köv. ha nem is abban a sorrendben, következtesd ki. :-)