... amikor még a felelősséget nem magamnak kellett viselnem. A gondtalanság, a féktelenség, a szabadság érzése hatott át. Nyitott voltam, befogadó, és minden fontos volt számomra, ami körülöttem zajlott.

Féktelenség, fiatal hév fűtött bennünket. Képesek voltunk több megállót lefutni, hogy megnézzünk egy matinét. Még a szó is fura ma már. De volt ilyen, még emlékszem. Matiné.... ízlelgetem a szót. A délelőtti filmek közül mindegy mit, csak valamit megnézzünk. Hirtelen jött ötleteink miatt soha nem időben, mindig késve érkeztünk Meszesről a gyárvárosi moziba. Legtöbbször a "jegy elkélt" felirattal találtuk magunkat szembe. Lebiggyedt a szánk, de akkor sem adtuk fel. Azértis beküzdöttük magunkat az első sorokba. Majd kitört a nyakunk, de nem maradhattunk le a fináléról.

Vasárnap, amikor anyu az ebéd előkészületeivel volt elfoglalva, ki akart megmaradni a kályha körül... Mi semmi esetre sem. Ezért mindig, mindent kitaláltunk, csak ne kelljen ott téblábolni, mindenki megkönnyebbülésére. Nem is volt ránk panasz, szinte soha nem voltunk elérhető közelségben.

Mikor, mi jutott az eszünkbe. Bunkert építettünk a magunk szórakoztatására, más elképzeléseink voltak már akkor is a családi életről. Szabadnak születtünk és ehhez igazítottunk minden berendezést. A szabad ég alatt éreztük meg egymás közelségét, a szomszéd srác, és az én vagy a szomszéd lány, őt a tesóm nézte ki magának, személyében. Élveztük a gyermeki létet, vigyázó szemek nélkül, önfeledten, komolyan.

A játék hevében olykor baleset ért, de hamar kihevertük. Nekem például egy darázs csípte meg a legérzékenyebbemet, amikor segreverősdit játszottunk. Leguggoltam, hogy megússzam a pacsit, pechemre épp egy darázs pihenőhelyét választottam. Ugrottam is fel, mint a nikkelbolha, meg sem állva hazáig. Két emelet boldogság akkor meg sem kottyant.

A szedres út fáit nekünk ültették, a sóskát, a réten nekünk találták ki. A hamvastól, a fekete-, a fehérig minden megtalálható volt azon a soron. Vittük a kis dunsztosüveget és soha nem mentünk haza üres kézzel. Jól belakmározva út közben, hogy otthon már csak az emléke maradt a kiruccanásainknak. Fekete szeder, a pramper tüskéi se tudtak eltántorítani bennünket, hogy belemenjünk, ha kell, a sűrűjébe. Nem is úsztuk meg karcolások nélkül.

Télen, a szánkópálya? Nem volt éppen közel, éppen csak annyira távol, hogy hazáig már alig tudtuk megtenni azt a pár métert, úgy össze voltunk fagyva. De annyi gyereket sem láttam azóta sem, mint akkor, amikor leesett az első hó. Fagyás ellen csak a jól bevált dörzsölés segített, véletlenül sem engedett anyám a víz közelébe, amíg bele nem "lehelt" egy kis életet megfagyott testrészeinkbe.

Iskola végeztével, mi maradtunk lányok utoljára, mert a fiúk előre bezengték, hogy nem fogjuk megúszni hazafelé a hógolyót. Egy kicsit tartottunk attól, hogy beváltják az ígéretüket és nagy csatározásnak leszünk kitéve. Kellett valami stratégia, hogy megússzuk és ugyanannyi vehemenciával, de végülis kitörtünk az iskola falai közül. Hogy ki volt a győztes? - arra már nem emlékszem, de minimum döntetlen.

Esténként mindig összejöttünk valamelyik osztálytársunknál, akinek volt diavetítője. Ott ismertem meg a legkülönbözőbb mozdulatlan, feliratos mesefilmeket, melyek nagyon sokáig ébren tudták tartani mindig is fantáziadús képzeletemet. Könyvből már valamennyit ismertem. Ezt váltotta fel, a mindig is történetekre éhes mivoltomat, a könyvtárban a pöttyös, csíkos könyvek, ifjúsági regények kimeríthetetlen sora, a későbbiekben, talán kicsit még éretlenül, de az Elfújta a szél, vagy a Pillangó igen komoly regények, mondhatnám a Nanát, keltették fel az érdeklődésemet.

Ezek a nosztalgikus emlékek soha nem felejtődnek el és sorolhatnám mi minden vezetett idáig, de itt be kell sajnos fejeznem, mert az ifjúság édes madara nem várt eseményeket zúdított a nyakamba, amivel igencsak meg kellett birkóznom. Több-kevesebb sikerrel, de elindultam a nagybetűs élet rögös útjain.

Folyt.köv.