Számomra az ünnep a hajnali ébredést juttatja az eszembe, hogy korán reggel visításra keltünk fel, és mi gyerekek, abban a pillanatban talpra ugrottunk és rohantunk az ablakhoz, hogy lássuk, ahogy leölik a disznót. Istenem! Hogy sajnáltam szegény párát! Olyan volt a hangja??? … Szörnyű. Mindig is érzem azóta is, hogy hallottam, az életéért küzdött az a szerencsétlen pára, de akik legyűrték ugyanezt érezhették akkor! Sok éhes szájat tömtek be azzal a szegény disznóval!

Hogy féltem, amikor az előkészületek zajlottak! Amikor le kellett mennem a pincébe és tudtam, ott van az a disznó, aki arra vár, dehogy várt, mit tudta ő, hogy mi lesz a sorsa? - Le fogják szúrni! – Nekem le kellett mennem a pincébe, fát hozni, ahogy anyám kérte, és hiába volt minden ellenkezés, hogy én nem szeretnék oda lemenni, mert félek, nem volt párdon. Összeszedtem minden bátorságomat és beslisszoltam a fáskamrába, ott kicsit biztonságban éreztem magam, ugyanez kifelé. Disznóval nem is találkoztam! Ott röfögött, közel a másik kijárathoz, ő is a menekülésen gondolkodott!

Milyen érdekes így visszaemlékezni? Mindig is a pince és a padlás jelentette számomra a veszélyforrást. A pince, mint mondtam, a sötét, beláthatatlan részeivel, a padlás ugyanezért, mert a két ház közös kéménye mindig is egy választóvonal volt a házak között, és a mögötte részre bár kíváncsi voltam, de soha nem merészkedtem. Hm.

A száraz ruhát pedig akkor is le kellett szednem a kötélről, ha bennem nem volt elég bátorság ehhez. Segítenem kellett anyámnak, mégsem vallhattam be neki, hogy félek a padlástól is!? Rám mindig számíthatott, mert sokkal gyorsabban tettem meg a visszafelé utat, mint ő azt elképzelte? Az okát soha nem kérdezte, és én nem mondtam.

A mosókonyha tisztára súrolva. Az előkészületekben, amikor már cseperedtem, nekem is részt kellett vennem és milyen élvezetes volt, amikor később az illatokkal megtelt szinte az egész lépcsőház két emelete. Elviselték a lakók, mert tudták anyám nagy szíve tartogat valamit a számukra is, úgyhogy jó lesz megbékélni a szagokkal, ha kapni is szeretnének valamit. A türelmüket anyám mindig is honorálta, ezért került olyan kevés hurka, és kolbász a füstölőbe!

Milyen sokan voltunk akkor, amikor az ünnepek előtt egy-egy ilyen disznóvágásra sor került! Mennyire élveztem a nyüzsgést, milyen izgalommal vártam a fejleményeket. Az első harapnivalót, ami ilyenkor szokás. A hagymán megsütött vért. Az volt az első falat, na nem az egész! Kellett a hurkába! De sokan nem tudják, hogy milyen a disznó töke, hagymán megsütve? Hm. Valami fenséges!!!

Aztán, amikor a nap végefelé már gyérült kissé a teendő és már csak a vacsorára koncentráltak, már alig vártuk a sült kolbász, hurka, töltött káposzta és egyéb falatokat, finomságokat, hát az volt maga a csúcs! Én így érzékeltem! …. Mit fáradtság? Segítettem én is, ahol tudtam, amit kértek, tehát mint, aki jól végezte dolgát, úgy részesülhettem én is a javakból, mint akárki más!

Milyen ügyesek voltak az emberek, az asszonyok, anyám, akik annyi mindent képesek voltak megtenni azért, hogy az év során felnevelt disznó, végül is bekerüljön egy egész családnak a megélhetését biztosító éléskamrájába, amit nálunk spejznak, és padlásnak neveztek. – De én tudtam a járást felfelé, és még mielőtt odalopakodtam volna, ahol lógtak a már füstös kolbászok, valami megállította mindig a kezem, amikor arra vetemedtem volna…. de azt nem szabad!... Hogy mi volt az, ami megakadályozott, nem is tudom?

És amikor együtt volt az egész család, micsoda mennyei békének - nyugalomnak éppen nem - nevezhető, édes zsivajnak voltam fül- és szemtanúja, már így gondolok rá, akkor talán kissé elviselhetetlennek tűnt, de csak néha. Ma már? Szinte hiányzik!

Folyt.köv.