Ma is bánom. Rossz döntés volt. Miért is nem tanultam ki pincérnek? Vagy legalább felszolgálónak? Menyivel egyszerűbb lett volna az életem.

Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy nem elég a gép- és gyorsírói képzettségem, a minden tudáshoz szükségük van még a nem létező "pincéri", felszolgálói képességemre is. Hiába próbáltam már előtte nap lelkiekben és testiekben felkészülni rá, amikor ott álltam e megoldhatatlannak tűnő dilemma előtt, inamba szállt a bátorságom. Ilyenkor arra gondoltam, ki a legjobb és legkedvesebb, legsegítőkészebb kolléganőm? A föld alól is előkerestem, ha szükségem volt rá. Mindig megtaláltam, kivéve egyetlen egy alkalmat.

Ez volt életem legszörnyűbb pillanata!

A vezetői értekezletektől mindig fáztam. Gyakori szüneteik alkalmával mindig akartak valamit - hol egy kávét, hol egyebet. És ahányan voltak, annyiféle igénnyel léptek fel. Mindezt fejben tartani, nem kis megpróbáltatások voltak.

A titkárnő "lelépett". Kapott egy jobb lehetőséget. Elmenekült a süllyedő hajóról. Maradtam jobb híján egyedül. Nem átallották igénybe venni egyéb képességeimet is. Ami viszont - ők nem tudták - nem létezett. Ettől menekültem mindig. A felszolgálás - tudás, tapasztalat, gyakorlat hiánya miatt - nem volt az erősségem. De ezt addig igyekeztem titkolni. Sikerült is eddig a napig. Azt hittem nem fogják észre venni. Lelepleződtem.

Ezen a napon a legsegítőkészebb kolléganőm beteget jelentett. Nem volt kire támaszkodnom. Össze kellett szednem hát minden bátorságomat, tudásomat, erőmet. Nem volt semmi kibúvó.

Először kellett elővennem és hasznosítanom a megfigyelő képességemet. Hogyan is csinálta a titkárnő? Hogyan kell egy termet berendezni, hogy sok-sok képviselő kis helyen is elférjen? Nem kevés töprengést igényelt, ha belegondolok. Terülj! Terülj asztalkám... - jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat - de valahogy ez nélkülem nem működött.

Összeszedtem tehát magam és jó időben nekiláttam a teendőknek.

Ez a nap rám várt! Most légy okos Domokos!

Minden a rendelkezésemre állt. Abban hiány nem volt. De borzalmas volt egyedül lenni. Most éreztem igazán milyen magányos is vagyok. Csak nehogy észrevegyék... Teremrendezés... oké... kávé főzés. Az is megvolt. Minden termosz tele. Már csak a rágcsálni valóról kell valahogy gondoskodnom. Hová tegyem? Nyilván az asztalra.... - de a rengeteg göngyöleg közé bespékelni, hát nem kis kreativitást igényelő próbatétel. Csak annyit, amennyi éppen szükséges. Még a végén elrágcsálják idő előtt. Az utánpótlásról is gondoskodnom kell.

Amikor már javában folyt az ülés és egy kissé végre megkönnyebbültem, fellélegeztem, nyílik az ajtó. Nem ért volna meglepetés, hiszen elő volt minden készítve már, csak ki kellett töltenem a kávét. Enyhe remegés futott végig a testemen. Jesszusom! Mi lesz ebből? Összeszedtem minden bátorságomat, és igyekeztem arra gondolni, hogy... Most vagy soha! Be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok rá! Kezemben a nagy tálcával, egyensúlyozva a tálcán annyi kávét, fel fogom szolgálni ennek a sok - fogadjunk, nem tudom hányadiknál tartanak - kávéra vágyó "potyalesőnek". Mégsem mondhattam azt magamban, hogy káposztafejnek, pedig az segített volna igazán.

Beszlalomoztam az első tálcával, majd a következővel és így tovább. Minden további nélkül sikerélménynek könyvelhettem volna el ezt az egyszerű cselekedetemet, de nem úgy van az? Megbillent a tálca. Miért is ne tette volna éppen, amikor én szolgálom fel. Ezen percig sem csodálkoztam, tettem a dolgom. De azért mégis? Hogy képzelték, próbáltam menteni a menthetőt, hogy egy más területre szakosodott emberpalántát bedobnak a mély vízbe.

Mintha mi sem történt volna - mindez az előrehaladott időnek köszönhető - lazult a társaság és bennem a feszültség. Már kezdhették volna elölről, annyira belejöttem a végére.

Pezsgőbontás! Az a jóóóóó! Életemben nem bontottam még fel pezsgőt. Újabb próbatétel...

Folyt.köv.