*

Csizmám sarka koppan az aszfalton,

hangos e koppanás, mégis jó hallanom,

elindultam,

magam diktálom az ütemet,

más ne hallja,

ráérősen lépkedek,

feléjük megyek,

a változást mi volt egykoron,

észlelem,

fontos e találkozás nekem,

majd, ha megérkezem,

mosoly fut végig az arcokon,

kinek felét nem ismerem,

idősebbek, mint képzelem,

mégis jó őket látni,

hogy ismeretlenek,

egyremegy,

talán tudják, én ki voltam,

vagy csak sejtik, ki én vagyok,

de azt nem, hogy kivagyok,

talán ez nem is fontos,

feledteti az öröm, mit látok,

jó velük együtt lenni,

a felfedezés örömét átélni,

a múlttal mit sem törődve,

újra szeretni akarni,

minden mi volt

velük együtt felidézni,

egy, mi fontossá válik ezután

jövőre újra itt!

*

Minden év elején a hivatal közel hatvan régi és új nyugdíjasával találkozom a szervező jóvoltából. Ami azért fontos számomra, mert ritkán tud bárki is kimozdítani otthonról. Ezt az összejövetelt kivéve, ami pár órát vesz mindössze igénybe. Erre muszáj ugyanis elmennem, azon túlmenően illik is.

Ilyenkor találkozom régi és új munkatársakkal, idősebb, kevésbé idős nyugdíjasokkal. Más érzések kerítenek hatalmukba, amikor a felújított téren keresztül haladok. Ráérősen, nem úgy, mint azelőtt, aktív koromban, mindig futva, rohanva. Ilyenkor a séta közben alkalmam nyílik felfedezni mennyire megszépült, más arculata lett a belvárosnak. Hozzám kicsit Pécs régi arca közelebb áll.

Az újdonság erejével hat rám, mert az utóbbi időben kissé már idegennek éreztem magam saját városomban, oly ritkán került rá sor, hogy közelebbről lássam. Még, ha egy-egy előadás hosszúra is nyúlik, kárpótol... olyan érzés fog el,... mégsem vagyunk teljesen magunkra hagyva.

Jólesik az embernek, ha nyugdíjasként sem érzi magát egyedül.