(Ne csak én izguljak egyedül ott... egy hatalmas asztal végében reggelig. Hát volt ezeknek szívük?... Egyáltalán. Mondhatták volna ejnye-bejnye, e helyett nyektettek...)

(Észre se vettem a körülöttem lévő emberek hangulatának megváltozását, ami kitartott egészen záróráig... Akkor sem tűnt fel még semmi, amikor vége lett... elhagytuk a helyiséget...)

*

Senki ne mondja, legalábbis nekem ne, hogy mit jelent nagy családba megszületni... Meglátni a napvilágot egy pillanat műve volt... A körülöttem zajló események számomra szerencsére ismeretlenek maradtak. Vajon mit jelentettek az ötvenes évek? Soha nem kutattam. Kellett volna?

Ötödik gyermekként születtem bele a családba. Ártatlan gyermekévek! Bátyáim, nővérem!... Tudtátok-e kit vártok, szeretettel, vagy a nélkül?

Anyám, Apám! A véletlen műve voltam csupán?...

A kérdések, ha nem is tudjuk feltenni azokat, már a születésünk pillanatában tudat alatt jelen vannak...

Nem akartam korán felnőni... A gyermekévek hamar véget értek. Még fel sem fogtam igazán, mit jelent, máris belekerültem a sűrűjébe.

*

Ez is egy olyan nap volt, mint a többi, mégis számomra meghatározó, ha visszagondolok.

Nem értettem, miért kell nekem nagylányos ruhába bújnom, a "csinos" jelzőt nem én aggattam magamra. A fiatalság minden előnyével rendelkeztem ugyan, nem egyszer hívták fel rá a figyelmem, de nem többel. Nem én akartam másnak látszani, mint ami voltam. Még talán gyermek, mindenesetre kiskorú... De meggyőztek. Nem az apám s anyám, ők talán nem is tudtak róla mi van készülőben... Ideje, hogy felnőjjek, gondolták helyettem.

Rájuk bíztak, mert ők voltak a nagyok. A tapasztaltak. Mitől is kellett volna óvniuk? Maguk sem tudták, vagy örültek egy picit a szabad óráknak? Lehet. De kiengedtek az éjszakába.

Nővérem, bátyáim és barátaik társaságában számukra talán nem, de részemről egy teljesen ismeretlen világba pottyantam.

A Hullám fürdő éjszakai szórakozóhelyére.

Egy előre lefoglalt asztal középpontjába... Nekem ez új volt és izgalmas... Feszengtem is kissé. Élvezték a zavarom! A hangulat egyre fokozódott a zene hatására, ami átragadt rám is, hiszen nem egyszer hallgattam az ismerős dallamokat padló súrolás, csiszikölés közepette. Bedobtam apait, anyait olyankor, hogy csillogjon az a parkett, miközben tvisztre ringattam a csípőmet...

De ez most valamitől más volt. Nézőközönséggel.

Az egyre erősödő zene, az emberek sokasága, a szemek összevillanása, az egyre fokozódó borgőzös hangulatuk rám is hatással volt. Felbátorodtam, miután nekem is töltöttek abból a nedűből.

Tudom. Minden percére emlékezem. Mintha ma is itt lenne előttem. Néha összeakadt a tekintetünk azzal a helyes sráccal. A hangulat rám is átragadt. Fiatal volt, mint én, talán picivel idősebb...

Egy lassú számot játszottak éppen. Élveztem és ez talán látszott is rajtam. És akkor felkért? Életemben először... Magam sem értem miért, de az asztaltársaság figyelme középpontjába kerültem. A döntés, hogy elfogadom-e a táncot az én kezemben volt. Itt nem volt segítség... és én elmentem vele táncolni.

Nem volt ebben semmi különleges, ha csak nem az, hogy megtéveszthette a testemre simuló halvány zöld ruha, a vállamra omló szőke hajtincsek... Az elvarázsolt külsőm. Ha csak egy pillanatra is, de emlékszem miközben magához húzott és én megéreztem a férfiasságát... mint ha villám csapott volna közénk!... Megpróbáltam eltolni magamtól, de nem engedett a szorításból... Szabadulni akartam tőle. Ezt láthatták az asztalnál ülők és a segítségemre siettek... nem mintha kértem volna...

Az élmény hatása alatt helyet foglaltam. Észre se vettem a körülöttem lévő emberek hangulatának megváltozását, ami kitartott egészen záróráig... Akkor sem tűnt fel még semmi, amikor vége lett... elhagytuk a helyiséget,... a férfi, akivel táncoltam mellém csapódott... Rosszul éreztem magam. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. És akkor elküldték... de ő nem tágított. A pillanatok törtrésze alatt eldurvult a helyzet. Nem értettem miért?... Dulakodás kezdődött közöttük... és én menekülőre fogtam. Megijedtem. A férfi is, amikor elkezdett kiabálni: - Police! - Police!... Élesen itt van előttem a jelenet, a rémült hangja. Bántani akarták, talán meg is ütötték, vagy csak képzeltem?... Elkezdtem szaladni... Otthagyva mindenkit... meg sem állva egészen a Sétatérig... Nem vettem észre, hogy utánam jött egy másik férfi. Velem trappolta végig az utat... Akkor lerogytam egy padra, és ő mellém ült. Sötét kivilágítatlan volt a tér... Látta, hogy ijedt vagyok... Próbált megnyugtatgatni... Hirtelen rádöbbentem mit is tettem. Elszaladtam, otthagytam mindenkit az enyéimből... De durvák voltak!... és ettől még inkább megijedtem. Hiszen nem tett az a srác semmi rosszat!?...

Hirtelen két zsandár tűnt fel a láthatáron. Éreztem, hogy baj van... a férfi is mellettem. Akkor hirtelen átölelt és a fülembe súgta: - Csináljunk úgy, mintha szerelmesek lennénk!... Nem jött be az ötlete, pedig megpróbáltam. A rendőrök igazoltattak. Nekem még nem volt igazolványom akkor... Követtük őket... Féltem... Engem ott tartottak az őrsön, mint kiskorút, őt elengedték. Mi lesz most? - töprengtem és igazán kétségbe voltam esve... Elkezdtek fenyegetni a sulival... Mi lesz, ha megtudják?... Sírtam. Nem hatotta meg őket...

Egyszer csak megjelent a bátyám. Őket is begyűjtötték, egy másik őrsre... Hogy talált rám?... Nem is értettem... Haragudott, hogy miért szaladtam el?... Nem adtak oda neki se... Reggelig ott tartottak az őrsön, amíg az anyám értem nem jött.

Anyám szemrehányó tekintetét soha nem felejtettem el!