Ha valaki nekem hat évvel ez előtt azt mondja, eljön az idő - meglásd -...Örülni fogsz annak, hogy nyugdíjas lehetsz, biztos nem hittem volna el... - Nézd a szebbik oldalát! Olyan nem létezik, hogy sehogy...

Belecsöppentem az ismeretlenbe és kézzel-lábbal tiltakoztam ellene.
Pedig a szerencsésebbek közé tartoztam, mert nálam megvolt az az átmenet, mint sokaknak, nem. Még hagytak fél évig dőzsölni a jóból. Dolgozhattam nyugdíj mellett is.

Izgalommal telített fél évem alatt megtanulhattam mit jelent olyan dolgokat is elsajátítani, végezni, melyeket aktív koromban idő és energia híján nem lehetett, de része volt az is a munkának. Változatlanul élveztem. Semmire nem mondtam nemet. Nem volt alantas számomra. Azt végezhettem, amihez értettem korábban is, csak nem olyan mélységében voltam a birtokában. Gyorsan tanultam. A kiszolgálása másoknak nekem nem jelentett nehézséget. A munkájukat segítettem azzal, hogy kézre adtam szinte mindent, amire szükségük volt. Mindeközben nem voltam szolga lélek, egyenrangúnak, fontosnak éreztem magam. Nem okozott bennem törést, hogy nem arról a helyről teszem ugyanazt, mint korábban.

Nem okozott nehézséget, mert az elsődleges szempont akkor is az volt, hogy a munka gördülékenyebben folyjon a segítségemmel, a hivatalban. Nem mondom, hogy úri élet volt ez, de nem blamás. Számomra nem az. Ugyanakkor nem nélkülöztem, amíg egy kis plusz csurrant-csöppent nekem is.

Azt egy percig sem mondom, hogy mindeközben nem volt szemem, hogy lássam, ami közben körülöttem zajlik. Változások... (Az utódom?... Had ne mondjam... mély dekoltázs, a férfi szemeket megigéző, abban a szakmában számára mégsem volt jövő)...

A terveim, melyeket az első években sikerült részben megvalósítanom nem voltak haszontalanok, mint ahogyan a mindennapjaim sem voltak azok. Akkor még azt hittem miért ne maradhatna ez mindig így? Nem úgy van az!
Változások. Személy- és szemlélet váltások következtek. Nem ebben a sorrendben, melyek engem sem hagytak érintetlenül. Egyszer, utoljára az elnök nem írta alá a szerződésem. Fájt... Nagyon fájt! De félre kellett tennem minden büszkeségem, ami meggátolt a józan gondolkodásban. Valaminek a vége nem azt jelentette, hogy értéktelen, semmi ember lettem. Megkaptam a jutalmam. Ennyi volt és nem több. Kiváltságos voltam egészen addig. De akkor, abban a pillanatban, azonnal nem ez volt az érzésem. Sokkal rosszabb. Az csak később következett be, amikor beláttam, mert láttam milyen változások előtt állnak azok, akiknek ez a kiváltság, ami nekem jutott, velük nem történhetett meg, nem következhetett be, nem volt rá idejük, az átrendeződés időszakát élték...

Hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni magammal. Az idő nem állt meg ott nálam, a végére úgy zsugorodtak össze a lehetőségeim, mint az álmaim megvalósítása. Abbamaradtak hirtelen. És bármennyire is igyekeztem e nélkül talpon maradni, egy bizonyos idő eltelte után nem várt akadályok merültek fel. Egyre több és több. Vége volt annak az időszaknak, amikor izgalommal vártam a munkaszerződésem aláírását... Nehezen bár, de túléltem. Igazságtalanságnak éreztem. Önző módon, azt hittem, nélkülözhetetlen vagyok. Azzá tettem magam. Mindenre képes vagyok. Mindez semmit nem jelentett. Az idő ellenem dolgozott.

Az átértékelés, az újratervezés időszaka következett.

Ez után volt olyan időszakom, amikor már nem tudtam kikalkulálni, kigazdálkodni a pluszt. Örültem, ha úgy zárhatok le egy évet, hogy nem tartozom senkinek. Baromi jó érzés volt!

Az álmok, a tervek várattak magukra, de soha nem hittem el, hogy egyszer nem fogom azokat megvalósítani.

A mai napig is úgy vagyok ezzel, csak egy kicsivel több ambíció hiányzik, kellene ehhez. Nem is a pénz, inkább a szándék, ami megcsappant kissé, hogy kimozduljak, elinduljak végre, valamilyen irányba, ami visszavezet oda, addig a pontig, amit elvesztettem. (De hiszen az már régen volt, ie.)

Ma már belátom, nem megy semmi sem egyik napról a másikra. Idő kell hozzá és nagy-nagy türelem. Addig sem tétlenkedem. Ameddig kertem van, teendőm is. Legfeljebb átgondoltabban, átértékelve, mi a fontos és a még fontosabb. A dolgok ezt várják el tőlem.

A jelen már nem a jövő tervezés időszaka, hanem valaminek, ami sokáig jó volt, a méltó befejezése, de csak részemről. Hogy ne maradjon aprópénz utánam. Na ez a kihívás! Mert tartalékom a végére nem maradt, szinte semmi.

Nem hittem volna el, ha valaki azt mondja egyszer, valaminek a vége sem kevésbé fontos, mint ahogyan éltél idáig! A te életed sem ott lesz vége, ahol abbahagytad. Ami ez után jön, az sokkalta több odafigyelést, akarást fog igényelni, mint valaha is képzelted. Kevesebb erővel, energiával, pénz híján megvalósítani mindazt, amit még szerettél volna. No ez a kihívás! A tudás, amid volt, a munka, az emberek szeretete mindez önmagában kevés. Légy okos most már, Domokos!