Vártam, hogy kimond azt az egyetlen szót, vagy mondatot. Azért, mert addigra számomra már napnál világosabb volt. Egyedül érzed magad. Mi több, unatkozol...

A hosszú hétvégék nem csak neked nem kedveztek, rám is rám nyomták a bélyeget.
De én legalább, nő lévén feltaláltam magam, ha nagyon szorított a cipő. Itt volt a lakás, a kert, a lányom. Múlattam a holt időket. Hasznomra fordítottam a felgyülemlett energiát, levezettem a feszültséget.
Még, ha kezdetben nyögve nyelősen is, de nekiálltam a hétköznapi teendőknek, és fokozatosan visszatért belém az élet. Tőled távol. Hiszen tudtam. Ki más, ha nem én teszek azért, hogy ne érezzem magamat ismét olyan nyomorultul.

A harmadik hét végén. - Lassan egy hónap telt el utolsó találkozásunk óta - Te, mindebből persze semmit nem érzékeltél, mert csak saját magaddal voltál elfoglalva.
Se pénzed, se posztód. Nagy dolog! Én sem álltam sokkal jobban. Ezt nagyon is jól tudtam. Csak a kíméletlen valóság, hogy ismét egyedül kell töltened a napokat, ez érdekelt, ami eszedbe juttatott néha-néha.

Te soha nem a megoldást kerested.

Összetehettük volna, amink van. Ketten, vagy többen, átvészeltük volna a nehezebb időszakokat is, mert abból volt a több, ez alatt a közel három év alatt. A kutyád, a lányom, te meg én.

Hát még most sem érted?

Kezdetben még talán nem értettem én sem, mi ez nálad? Mire apellálsz, mire számítasz, amikor üres óráidat megosztod velem és szinte sírásra görbül a szád, hogy éreztesd mennyire egyedül vagy?! Hidd el én is egyedül voltam akkor. Megértettem.

Hasonlóan, mint te, kerestem a megoldást. De addig, amíg neked számtalan ötleteid közül csak egyik voltam mindössze a sok közül, egy - esetleg - bejött. Elfelejtettél.

És én még mindig vártam. Azt az egyetlen szót, egyetlen mondatot. Amikor azt mondod nekem: - Szükségem van rád!

Ezt a mondatot vártam, hiába.

Elvesztél sokak között.

Mire számítottál, mondd?

Ennyi év távlatában, meddig vártam volna még?

Aztán, nagysokára rájöttem miért is várok én hiába. Nem vagyok egyedül a palettán.
Aki vár egyetlen szóra, arra az egyetlen mondatra: - Rád van szükségem!

Sajnálom!

Nekem viszont már nincs!