Gerard nem volt ám olyan egyedül, mint ahogyan előadta és gondolta,… csak annyira el volt telve az önsajnálatával, hogy észre sem vette, barátnője milyen odaadással szereti őt önmagáért, aki ráadásul igen szemrevaló teremtés volt, és aki alig várta, hogy odabújhasson e nagy mackó mellé néhanapján. Csak eggyel nem számolt, hogy a férfi miután megismerkedett az idős hölggyel, új szokásokat vitt addigi egyhangú életükbe. Nem ragadt le azon a szinten, hogy egy semmirekellőnek tartsák továbbra is őt. Meghitt együttléteiket jól kihasználva örömmel tartott felolvasást, egy-egy újabb ajándék-könyvéből…, amit percig sem bánt a barátnő, látva a férfin, mennyire komolyan teszi mindezt. Őszintén csodálta ezért… és szívesen hallgatta. Bár azzal, hogy mit gondoltak mások róla, eddig sem igazán törődött. A nélkül, hogy a férfi tudta volna ezt, számára egyedül rá volt szüksége, akiben eddig is látta az igyekezetet, hogy megkeresse, és megtalálja a számára fontos dolgokat…, ami, ha kertészkedés volt, akkor azt.

A férfi legtöbbször, mert nem volt más, akivel megoszthatta volna újdonsült szokásait, igazi örömét lelte a cicájában, aki vele szemben elhelyezkedve az asztalfőn, monológját türelemmel végighallgatta. Nemegyszer felkapva fejét a férfi önmagával való hangos vitatkozására, amikor hiába kereste, az értelmező szótár mindenre kiterjedő magyarázatát. Ilyenkor türelmetlenségének a cicája volt az egyedüli kárvallottja, aki behúzva fülét, farkát, miközben menekülőre fogta.

Az idő folyamán Gerard tökéletesre fejlesztette az ismereteit. Fanni gondoskodott arról, hogy soha ne maradjon könyv nélkül. Meghívta magához az idősek otthonába is egy teára és büszkén mutatta gyűjteményét. Ezen alkalommal Gerard egy csokor virággal szeretett volna kedveskedni, amit pillanatra ottfelejtett az asztalán. A barátnő szeme felcsillant, amikor meglátta, de hamar csalódottság lett rajta úrrá, amikor az eltűnt a szeme elől… Először érezte azt, hogy a férfi titkol valamit és addig nem nyughatott, amíg ki nem szedte belőle, kinek is szánta azt a csokor virágot?

Természetes, hogy Gerard először hallgatott. Tetszett ugyanis neki a barátnő féltékenysége, de aztán jobbnak látta bevallani, hogy az illető hölgy nem más, mint az a kedves idős hölgy, aki meghívta őt magához egy teára az idősek otthonába…

Ismerősei, barátai is meglepődtek a viselkedésén… Nem értették, ugyan mi történhetett a „barátjukkal”, honnan ez a hirtelen jött tudomány iránti érdeklődése, a választékos beszéde,... de, hogy, mi váltotta ki ezt benne, - hiába faggatták - arról Gerard nem volt hajlandó beszámolni egyiküknek sem…

Attól kezdődően ugyanis, hogy elindult e két ember között az érdeklődés a másik természete-, szokásai-, élete iránt, olyan erős és szoros köteléket jelentettek egymás számára, hogy szinte elválaszthatatlanokká váltak… Hogyan is érthette volna meg ezt bárki is?

Fanni számára is ezek a rövid alkalmak jelentették a mindent az "otthon" egyhangúsága után. Ő, aki valamikor egyéb ismeretekből szerzett nagy tudású, kutató foglalkozású, olvasott embernek számított, attól, hogy megoszthatta és átadhatta az ismereteit valakinek, - még ha az egy tanulatlan, naiv, de jó lelkű és az újat befogadni-, hallgatni képes ember - ... boldoggá tette...

*