Milyen érzés lehet, hogy nem tudom azt mondani „Szia, Apu! De jó, hogy megjöttél! Fáradt vagy? Gyere ülj le és pihenj egy kicsit,… majd én kiszolgállak!”… - közben az arcára nyomok két puszit. Nem szólok, ha észreveszem, nem akar beszélgetni velem, de ha a figyelme középpontjába kerülök, be nem áll a szám, ha van ideje rám…

Hogy nem gondoltam én erre, amikor azt a döntést meghoztam, hogy elválok tőle?… Miért nem a lányom jutott akkor először az eszembe, hogy egyszer felteszi majd nekem a kérdést, és én nem fogok tudni őszinte választ adni rá… Mert magam sem tudom, hiszen már a következő pillanatban megbántam mindent… Azt a mondatot is, amit nem is gondoltam komolyan, mert nem is volt igaz… Hogy nem gondoltam erre harmincnégy évvel ez előtt?

Talán mégsem kéne annyi tévét néznem,… meghallgatni azokat a dalokat,… olvasni annyi szívszorító történetet, érzelmes írásokat,… és akkor nem lennének naponta ilyen gondolataim, hogy egyszer régen egyetlen rossz döntésem következtében a lányom életét tönkre tettem?... Mit számít, hogy közben a magamét is. Megérdemeltem, ha az életem is kisiklott… Nem mentség, hogy harminc éves voltam akkor - könyörgöm - a lányom meg tíz! És miben reménykedtem vajon? Talán, hogy az életem egy csapásra boldog lesz… Ezt vártam… Ezt akartam? De nem minden áron! Ez, ami az óta is csak kísért? A múltat képtelen vagyok elfelejteni…

Tudom már, mi fáj!… Hogy nem vagyok képes betölteni most már azt a kettős szerepet, amit eljátszottam annyi éven át… Nem tudtam pótolni az apját, azt a szeretetet, ami minden gyerek jogos igénye kellene, hogy legyen… Ő ezt nem kaphatta meg… És ezt én vettem el tőle. Azzal a hülye mondattal mindent elrontottam, tönkretettem…

Az az érzelmi sivárság, amiben fel kellett nőnie, hogy soha nem simogathatta meg az apja borostás arcát, mint ahogyan én az apámét… Ha nem nekem kellett volna felügyelnem, vigyáznom rá, nehogy valaki komoly sérülést okozzon neki lelkileg,… Ha egyszer is nyugodt szívvel gondolhatnék vissza arra, mindezt nem én követtem el?...

És mi van, ha mégis tévedek?... Mi van, ha annak ellenére maradtunk volna együtt, hogy azon a napon nem teszem ki a pontot a végére… De hiszen az a másik gyerek már útban volt… Hogy is képzelem most azt, hogy minden másként történhetett volna?

Nem. Ennek így kellett lennie! Olyan tökre felesleges dolgokkal gyötröm magam,… Most már minek?… Nézzem már a jobbik oldalát!… Neki legalább nem kell elveszítenie az apját, mint ahogy nekem. Mert az a nap iszonyatos volt, amikor tehetetlen láttam ott feküdni a kórházi ágyon,… Amikor már szinte anyun kívül senkit nem ismert meg és úgy búcsúztunk el tőle, hogy többé sose láttuk… Azt a forró augusztusi napot soha nem felejtem el!...

Nem!... Akkor inkább jót cselekedtem, hogy legalább ettől megkíméltem őt. Így se, meg úgy se jó?... Ha egyszer neki nem kellett,… pedig a lehetősége megvolt, hogy legalább néha-néha lássa,... mégsem élt vele…. Nem! Ez nem az én hibám!... Akkor miért érezzek én bűntudatot? Hiszen senki sem tiltotta meg tőle, hogy legalább néha meglátogassa a gyerekét?!...

Nem is értem, hogy ezt miért hoztam most elő?... Hiszen késő már!