Önmagunk megfogalmazása, az állandó vívódás, hogy képesek vagyunk-e megfelelni a világnak, elvárásainak...? Elég - e az érzelem, az értelem? Tudunk-e tovább lépni, túljutni korlátainkon, és ha igen mégis mi marad belőlünk? Talán az egyetlen járható út az elfogadása annak, akik mi vagyunk...

Ha voltak is, ma már nincsenek vad álmaim. Előfordul ugyan egy-egy célnak nevezett elképzelés, melyet a való életben rengeteg akadály vesz körül. Nagyon nehéz a megvalósítása. Elsősorban én magam. Így marad csak vágy, álmodozás. Az nem kerül semmibe. Ezzel tisztában vagyok. A realitástól még messze van, de nem elérhetetlen. Foglalkozom vele. A megvalósítás előtt az elrugaszkodás is várat magára. Ezt is tudom. De mitől akarok elrugaszkodni? A jelentől? Egy bizonytalan jövő érdekében? Tőlem függ, de csak húzom, halasztom. Nem teszem fel a kérdést: Miért? Mert e nélkül is tudom. Olyasmibe kapaszkodok bele, aminek nem ismerem a hatásait. Ezért adom fel nehezen a már ismertet, a már megszokottat, a biztosat. A bizonytalantól való félelmeim akadályoznak meg ebben. De akkor miért foglalkozom vele? Máris betegnek érzem magam, frusztrál még a gondolat is…

Ha biztosan tudnám, hogy mi az a cél, amit annyira el szeretnék érni? Többet jelentene, nyújtana e számomra, mint amiről – esetleg - most le akarok mondani?… Mi az a cél? – jogos kérdés, ami többet jelenthetne számomra?

A függőség felcserélése valami mással, másra, amiről még azt sem tudom micsoda? Talán a szabadság érzése, ami nem kézzel fogható, de hiszen most is szabadon lélegzem, vagyok. Akkor viszont a lemondás valamiről, amit most még megfoghatok, mélyen leszívhatok, élvezem ahogy a felesleget kifújom, egy bizonytalan miatt, amihez kín kesergve jutnék el és előbb-utóbb ragaszkodnék, akkor már az is egy függőséget jelentene… Mindent nem kezdhetek elölről… (Sóhaj)

Milyen cél elérése érdekében mondanék le a biztosról, a megszokottról, az eddig még vállalható, de nem olcsó „mulatságról”… Mert erre nincs is más szó? Egy „szükséges rossz” talán a megfelelő kifejezés. Egy koporsószeg. Nem létszükséglet. De ezzel együtt még élek. Ez is tény. Amíg mást nem érzek, mi lehet fontosabb, addig nem tom…

És ez itt szerintem a legvadabb álmom, egy elképzelés csupán, hogy lehet, van, létezik valahol, valami, amiről még ugyan nincs tudomásom, de izgat, hogy megismerjem, milyen lehet? Ezért hajlandó lennék – talán - áldozatot is hozni. Ha tudnám mi az? De a jelen függőségről való lemondás egy másik függőséget hordoz magában, amit még nem is ismerek, mert olyan rég volt. Ja, erre emlékeznem kellene, hogy jó volt. Másként miért akarnék lemondani arról, amit már ismerek, ha nem lenne tétje? Nagy kaland. Nem is a célt keresem már, hanem az ismeretlent… A kalandot.

Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Ehhez értek. Mert még mindig nem döntöttem el, hogy abbahagyom végre a dohányzást. Még mindig csak körülírom, hogy mit, miért nem akarok megtenni. Húzom, nyúzom, halasztom. Rossz szokás.

Ám azok az akadályokat, amelyek valójában csak árnyak, nem igazi korlátok, csak mi magunk állítottuk magunk köré. Nekünk is kell lebontani. A bennünk nyugvó képességek pedig, hogy még nem törtek a felszínre? Még nem is tudunk róla? Hát még várat magára. Tekintsük ezt egy kalandnak, ha már annyira szeretnénk, egy felfedezésnek. Hátha akkor sikerül.

Azoknak az embereknek, akiknek nagyon bejött az élet, sikeresek, erősek, elértek mindent? Mégis boldogtalanok. Miért?

Te magad akarsz lenni, olyan, amilyen vagy, vagy, mint azok az emberek? Még ezt sem tudod?

Akarod e, hogy más legyél, mint ami vagy, ezzel együtt, vagy e nélkül? Ha tudod a választ, szólj! Ne mindent nekem kelljen kitalálni?

*

Egy választ máris kaptam, de én szeretném tudni a tiédet is!

"Van, hogy úgy fogalmazol, hogy nem értem tisztán, de ezt értem. Mert éreztem már ilyet, és ez az érzés, ez a kétség a mai napig tanít élni. Tanítgat, mint egy bukdácsoló diákot. Annyit már sikerült kimazsoláznom a rettentő tananyagból, hogy az élet maga a kockázat, amit nem lehet megkerülni. Mármint ha igazán akarunk élni, nem csak létezni. Kőkemény lecke, mert a kockázat kőkemény, de ma már azt tartom, hogy nem véletlenül kecsegtet jutalom a rázós út végén. Nem úgy értem, hogy tánc ész nélkül, bekötött szemmel a szakadék szélén, hanem mérlegelés után induljunk valamerre, az ígéret irányába. A mérleg bármelyik oldalra billenhet, de ha mindig a biztonság, a megszokás felé, akkor érdemes megállni, és újra feltenni magunknak a kérdéseinket. Ma már jobban félek a megbánástól, hogy egy álmot nem próbáltam megvalósítani, mert féltem, és megúszásra játszottam. Régen a halvány esélyt feladtam. Ma belátom, hogy a csekélyke esély is esély, és inkább megpróbálnám."...