Nem tudtam mi tévő legyek? A büszkeség, a sértettség abban a pillanatban jelen volt, amikor megszólalt a telefonom...

- Mi van, már nem is hívhatlak? Ébresztő! - szólalt meg a túloldalon lévő érces hang. Meg sem tudtam szólalni hirtelenjében, való igaz, annyira váratlan volt, meglepett, hiszen már nem is számoltam vele.
Mit akar még ezek után tőlem? - gondoltam. Már le is mondtam mindenről. Keresztet vetettem rá. Rá különösen. - Hogy jut eszébe felhívni? - bosszankodtam.

- Tudod, hogy mi a bajom, akkor miért hívsz? Semmi értelme, amíg kettőnk között azt a dolgot nem rendeztük... Emlékszel? Ne játszd meg magad, hogy nem tudod miről beszélek? Nagyon is jól tudod.

- Ne aggódj! Tudom és megkapod... Ha nem is a teljes összeget, mert annyim azért most nincs, de kapsz belőle valamennyit. (Azt hittem keresztül harapom a zsinórt kínomban,... de lenyeltem a mérgem... még mindig szórakozik velem ez az ember?)

Letette a telefont és én hirtelenjében azt sem tudtam most mi van? Az álom is kiröppent a szememből időközben, mert kizökkentett, egyáltalán nem örültem ennek a hívásnak. Rágtam a kefét, miközben arra gondoltam, mit akarhat tőlem ennyi idő után? Hónapok teltek el és én semmit sem tudok róla. Ha keresett is egyszer-egyszer, lehorgasztottam az egyetlen kérdésemmel.

- Mikor adod meg a tartozásod? Ilyenkor néma maradt... Fátylat vetettem a múltra. Ebből nem lesz már úgyse semmi, elfelejthetem - gondoltam. Ettől az embertől az ígéreteken kívül semmire nem számíthatok. Így teltek a napjaim, hónapjaim egészen mostanáig.

- Tizenöt perc és ott vagyok nálad!... és én már másodszor éreztem, hogy nem kapok levegőt. A magabiztossága beledöngölt a földbe... Mit képzel ez magáról? De összeszedtem magam, nem kellett hozzá sok és már mondtam is...

- Mégis hogy képzeled? Hozzám te be nem teszed a lábad - mondtam határozottan, csak akkor, ha...
- Ne szarj be... megkapod egy részét!.. Öltözz fel, mire odaérek, megyünk vásárolni! (A halálom, hogy már megint diktál, de ez volt a legkevesebb, amilyen állapotomban talált. A semminél több - gondoltam, és legalább nem egy idegen teszi ezt velem. Már azt sem tudtam mit érzek, vagy érzek e egyáltalán valamit is iránta, vagy bárki iránt, de a lehetőség, hogy törleszt valamicskét az adósságából felülértékelte a pillanatnyi szar hangulatomat. Hol van már a büszkeségem, ha pénzről van szó? - gondoltam és már ettől is nagyon rosszul éreztem magam.)

- Hát gyere! (Ez volt az összes, amit ki tudtam magamból préselni. A következményekkel nem számolva. Kelletlenül kaptam össze magam, mert ami igaz, ő már csak ilyen. Tudhatnám már. Miért is gondolnék bármi másra, mint hogy pénze van, az egyértelmű, különben miért is hívott volna? Tudja ő jól, hogy nekem nincs. Milyen szemét! És számító! Vásárolni akar? Hát tegye. Legalább lesz vacsora az asztalomon. Ahhoz ért! Elkészíteni, csak legyen minden. Kétségem sem volt afelől, hogy lesz mellé mondanivalója is. Mint ahogy jól is sejtettem. Mit ad isten, még örültem is neki! Munkája van, ráadásul fizetése.)

Amikor megérkezett, nem ugrottam a plafonig örömömben, de kétségtelen hatással volt rám, amikor megláttam. Már nem az a kocsija volt, az előzőt sem ismerhettem meg igazán, valahogy nem érdekelt. A színét se láttam a mostaninak sem, ha nem mondja, hogy padlizsán. Főleg, mert már hat órakor is sötét van. Örvendtem viszont annak, hogy keresi a helyet, mert időközben feltúrták az egész teret. Gödrök tömkelege akadályozta a beállást, de őt ez sem zavarta, talán észre sem vette. Mindenesetre én a nemzeti dohánybolból jöttem, elsősorban magamról gondoskodva, mert a cigit azt nem ő veszi nekem... nem is egyszer jelentette ki ezt. Kit érdekelt? Senki sem kérte erre. Ha százszor igaza is volt, ez az utolsó, amit elismerek, de csak magamtól. Tényleg jó lenne abbahagyni!? De ehhez viszont neki és a kettőnk kapcsolatához az égvilágon semmi köze. Mint ahogy senkinek!

Így indultunk el az este a Lidlibe, ahol nem is egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ez akar engem, tőlem valamit, csak egyszerűen képtelen normális életet élni. Úgy ölelt, szorított, hogy szólnom kellett rá, nehogy összetörje a csontjaimat, már törékeny! Észrevettem, mennyire örül nekem! Ez eddig Oké! Mi sem természetesebb, hiszen régen látott. Mégis csak jelentettem számára valamit? A kocsiban mégsem fejezhette ezt ennyire ki.... most pótolja, és nekem ennyi elég is volt. Ennyire leadtam? Akar ez engem, még ha így is fejezi ki, ilyen brutálisan. Semmit sem változott ez az ember! Ó be sajnálom, hogy már nem lehetek fiatalabb! Vigyáznom kell magamra! Tudtam, hogy nem tart ez sokáig, csak míg a fénybe érünk. A parkolóban lévő emberek sem számítottak, neki nem, legfeljebb kicsit rácsodálkoztak, hogy ilyen is van. Hát bizony van! Én ezt már rég tudom, meg sem lepődök rajta.

Bent aztán, magára talált! Én csak navigálhattam mellette. Elemébe volt. Mindent megvett, amire szükség volt.

- Mi van? Mi nincs? Ez a lényeg. Szinte az utóbbi,... ezért sem volt nehéz a vásárlás.
- Ez sincs, az sincs?... (Mégis mit képzelt ez az ember?)... Minek kéne lenni?

Én tudtam, hogy a lényeg mindig megvan, de az édes kevés. Azért a vacsorához valót csak összehozta. A hangulatban sem lehetett hibát találni. Már nem is kerestem. Beláttam, hogy ennél többre úgysem képes. Mekkorát tévedtem! Örülhettem annak, hogy végre munkája van, nem segélyből és kitartásból él. Vajmi keveset tudok én ehhez hozzáadni, legfeljebb jó képet vágni, ha alkalmanként megjelenik. Már ez is valami. Szeret!? Kétség nem fér hozzá. Vagy a humorom tetszik neki? A maga módján, a lehetőségeihez mérten? Vagy belátom ezt, és megalkuszok, vagy elfutok. Valahol a kettő között...