A játéknak még nincs vége!
Már nem számolom hányadik zuhanáson vagyok túl. Mélyrepüléseimet soha nem terveltem ki előre, csak úgy jött magától, de valahányszor közel kerültem a földhöz, úgy jutottam túl a holtponton, úgy tudtam talpra állni, ha nem kellett hozzá külső segítséget igénybe vennem.
A legnagyobb óvatosság mellett is a szenvedésnek szinte valamennyi fokozatát megismertem ezáltal. Jól kiszúrva alkalmanként magammal. A végére megtanultam viszont egy fontos játékszabályt, hogy egy kapcsolatban szakítani tudni kell! Hogy melyikünk szakított a másikkal, az szinte lényegtelen, arra már nem is akarok emlékezni, de túléltem, hiszen itt vagyok!
Lehetőleg úgy szeretnénk befejezni, ha már elkerülhetetlen, hogy győztesként kerüljünk ki egy kisiklott kapcsolatból. Nekem azt hiszem ez sikerült. Megedződtem. Nem mintha nem lett volna rá bőven ajánlkozó, hogy enyhítsenek amúgy rosszkedvemen, de az nem lett volna az igazi. Nem találtam mindaddig a partner cserében semmi fantáziát, míg magam nem döntöttem úgy, hogy a kutyaharapást szőrivel módszer talán egyszer-egyszer bevállalható. Adja már meg a módját az alkalmi szerető. Meg aztán nem kergetett engem a tatár?
Legtöbbször azzal hárítottam el egyik-másik közeledését, hogy feltettem magamnak a kérdést: Miért jutalmazzak egy másik férfit csak azért, ami számára nem jelentene semmi következményt?... Mindenfajta érzelem és kötelezettség nélkül, csekélyke erőbedobással számára csak egy izgalmas, élménydús játék, vagy kaland az egész?... míg én egy ilyen lépéssel esetleg komoly dilemma hordozója lennék, nem szólva a lelkiismeretfurdalásról, amit okozhat, vagy egy újabb csalódást. Ezért csak biztosra mehettem.
Bennem még javában dúltak az érzések, még fel kellett dolgoznom a szakítás tényét, és mindaddig, amíg nem éreztem, hogy a játéknak még nincs vége, - számomra kétséges volt a végkimenetel, csak egy újabb szenvedés és fájdalom maradna jutalmul - nem adhattam több esélyt másnak, mint magamnak.
Úgy nem is lehet elindulni egy randira, mintha az embernek a fogát húznák!... Márpedig még sokáig tud fájni a helye. Minimum fel kell valamivel keltse az érdeklődésemet, a vonzalom sem árt, ha van, ha meg nincs, veszett fejsze nyele, megette a fene...
A fene a jó dolgát minden facérnak mondott férfinek - gondoltam, amikor beregiztem a társkeresőbe, aki azt hitte tálcán nyújtja magát neki minden csalódott nő, és az ölébe pottyan a jólét. Adjon már egy kicsit a látszatra! Udvaroljon! A külsejére sem árt jobban odafigyelni, mert némelyikük bizony igen elborzasztott, amikor szembesültem a valósággal. Ne csak tőlünk, a női nemtől várják el, hogy vonzóak legyünk a számukra, tegyék magukat ők is azzá, még, ha csak arra a rövid időre is, amíg "szakítanak". Mert az is lehet, hogy itt van a kutya elásva, ha nincs folytatása. Többen túlzásba esnek, nem ismernek egy arany középutat és hamar kiderül a turpisság, ha egy kicsit levakargatjuk a mázt...
A végén azért a sok csalódás, mert óhatatlan kezdetben az összehasonlítás és nem adjuk alább, még kisebbségbe kerülve, mert nekünk ugyebár igazi partnerre van szükségünk, nem pedig valakire, akit pátyolgatni, dédelgetni, babusgatni, tanítgatni kell. Fő az elővigyázatosság! Otthon az anyuci fogja kérdőre és fontolgatja ugyanazt esetleg, ami számunkra már egyértelművé vált. Időközben egyedülálló, társat kereső nővé megértünk. Az már szinte egyenlő lenne a kudarccal, ha legalább nem tesszük a partnerünket boldoggá, hogy megérje a kockázatot, hiszen egyikük sem akar megint csalódni. Mert ugye egy szerető férj ilyet nem tesz anyucival és egy szerető feleség sem apucival, hogy társkeresőn keresztül keresi a boldogságát, amit más/nak sem tudott megadni... Hacsak nem már az otthon maradottak is valamiféle csodára vágynak.
|
|