*

Ez a halogatás, hogy elinduljak vagy sem, nem kedvemre való, kikezdi lassan az idegeimet… Pedig mennyire készültem a hétvégén ki a „tanyára”, hogy kiszabaduljak végre ebből az önként vállalt ketrecből… Már a hátizsákomat is telepakoltam elemózsiával, friss kenyér és víz, elmaradhatatlan, a napi betevőm, e nélkül el sem indulnék… Az idő is kedvez, nem kell tartani még egy kis szemerkélő esőtől sem, bár mindig kéznél van a siltes sapkám… A másik, ugyanis, amit nehezen viselek, az a szél…, de most ragyogóan süt a nap!

Ki gondolta volna, hogy a számlám is kimerült, nem csak én, erre az időre? Olyannyira, hogy még a kutyák is megugatnának, ezért kitartóan próbálkozom, hátha megszánt mégis a bank és előrelátón időközben feltöltötte a kártyámat, hogy ne legyen már annyira üres, gondolván arra, hogy az a sok jámbor lélek, aki még a légynek sem tudna ártani normális körülmények között, mire képes, ha üres a zsebe, a hasa, aztán már hiába kattan a karperec a csuklóján?... mindent ki fog tudni magyarázni… és még lenne is benne némi igazság, hiszen az ígéret szép szó, betartják úgy jó!… Vagy ez is csak egy áprilisi tréfa volt, hogy utalnak?... – gondoltam. Jobb híján olvasgatom, másutt is szorít a cipő, megy nagyban a találgatás… Vannak, akik örömmel számolnak be… Jó nekik, hogy már van perecre valójuk…

Közben egyre múlik az idő és ezzel egyenes arányban, az energiám, a kedvem időközben elment a hosszú sétaúttól, így hát lazára veszem a figurát és könnyű léptekkel elindulok egy másik irányba, egészen a bankautomatáig.