- Nem bírom már tovább! Hát nem érted? Annyiszor próbáltam beszélni a fejével, hogy jobb belátásra bírjam, hiába. Látszólag elismerte, hogy amit tesz azzal tönkre teheti a kapcsolatunkat. Figyelmeztettem Zoltánt nemegyszer, hogy nagyon elegem van már a nőügyeiből és szedje össze magát, hagyja abba, különben útjaink elválnak. Számtalan tagadás, ígéret hangzott el ilyenkor, hogy változtatni fog a viselkedésén, hogy pontot tesz eddigi életére és felhagy minden, a koránál fogva is, hozzá méltatlan kicsapongó életvitelével. Bizonygatta nemegyszer, hogy én vagyok az egyetlen szerelme és ezen az égvilágon semmi, és senki nem tud változtatni. Hittem is, meg nem is, de olyan meggyőző tudott lenni, hogy végül elhittem. - Anya! Hazudott nekem!

Az anya egy szót sem szólt közbe, csak hallgatta a lányát. Gondolatai sebesen peregtek. Egyre nézte őt, a lányát, aki időnként rávillantotta jeges kék szemét, tőle örökölte ezt a dühös, szikrázó tekintetet, a természetét, és a saját ifjúkori emlékei jutottak az eszébe. Mintha csak magát látta volna benne. Ugyanaz a kín, a gyötrelem, amit maga is átélt nemegyszer, miközben hallgatta, amit pedig már régóta nem tapasztalhatott, de érzett és bizton tudott. Azt csak egyedül ő tudhatta idáig, hogy százszor élné át újra, meg újra, ha még egyszer itt lehetne mellette élete párja, egykor volt szerelme. Mindent másként tenne. Miért is ilyen nehéz az élet? Miért nem tudja őt még most sem elfelejteni? Miért nem tudja elmagyarázni a lányának, megértetni vele, hogy nekik, kettőjüknek egy és ugyanaz a sorsuk?

A fájdalom, vagy a túlzott elragadtatott izgalom, érzelem hatására, de egyszeriben nagyon dühös lett. Talán életében először gondolt csak saját magára, de most nem róla van szó. Egyszer s mindenkorra tudomására kell hoznia a lányának, meg kell értesse vele, hogy minden hiába, ha nem az érzelmeire, hanem az eszére hallgat. Amit most tenni készül, az egyenes út az elmagányosodás, az egyedüllét, a semmi felé, az üres, értelmetlen tagadás, a kilátástalan élete felé. Ezt nem engedheti meg! Utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhat. Kimondja végre: Elég volt!

- Szedd össze magad Lányom! - kiáltotta... Az izgalma a tetőfokot súrolta. Hát nem érted, hogy ez az ember, a te párod mennyire magányos? Soha sem kérdeztem tőled, de most van itt az ideje, hogy őszintén felelj nekem!. Válaszolj. És ne merészelj mellébeszélni, egyenes kérdésre, egyenes választ várok!

- Megadtad te neki azt, amit kért tőled? Jól gondold meg mit felelsz, mert minden ettől függ. Nem csak rólad, róla is szó van. Tőle tudom, sírva panaszkodta el, hogy nem egészen úgy van, ahogyan azt te beállítod. Fáradtságra, fejfájásra hivatkoztál valahányszor közeledett feléd, elutasító voltál több alkalommal és különféle, ilyen-olyan kifogásokat felemlítve tartottad magad tőle távol. Mit gondolsz? Hol kereshette ezek után a megértést, a melegséget, a szeretetet? Azt hitted, hogy őt egy „szaros” gatya kimosása hozza lázba? Semmi közöm hozzá - mondhatnád! De igenis van! Mert a lányom vagy!

- Légy őszinte! Te nem adtad meg számára azt, amire pedig minden férfinek szüksége van, lehet! Nekem elhiheted, aki ide s tova régóta nélkülözöm. Elutasítok minden egyes férfi közeledését évek óta, mert jól tudom, ha túl közel engedem magamhoz, ez lehet a vége. Valamit, valamiért. Lányom! - nekem ez még ma is hiányzik! Gondold ezt végig!

Edit még idáig nem látta ennyire kiborulva az anyját, erről az oldaláról - megkockáztatja - nem is ismerte, az ő gondja baja ettől kezdve szinte nüansznyira zsugorodott ahhoz képest, amennyire kiakadt, ahogy kiállt az ő, éppen meneszteni szándékozott párja mellett.

Hirtelen ötlettől vezérelve, hogy némiképp enyhítse a feszültséget, bár éppen a leszokás határán voltak mindketten, de úgy érezte, most rá kell gyújtania. Tudta, hogy egy levegővételre szükségük van. Elővette az eddig rejtegetett cigarettáját és átnyújtott egyet az anyjának is. Majd felsercent a gyufa lángja. Holló fekete hajukba vegyült ősz hajszálakon egy pillanatra megcsillant a fény.

(Különben is.. miért élje bele magát annyira, ebbe a hatszavas játékba?!)