Még nem voltam ideges, mindössze pár perc telt el a megbeszélt idő óta, de ő még sehol. Aztán fél óra eltelte után kapott el csak valamiféle nyugtalanság. Nyilvánvaló, hogy közbejött valami halaszthatatlan dolga, elhúzódott egy tárgyalása, ügyintézése és még csak mobilon sem tud hívni, mert lemerült az aksija… Vajon meddig várjak? – morfondíroztam. És ha mégsem jön? Ah… nem szeretem én az ilyen bizonytalanságot. Három óra az, nálam annyi… Na, mindegy, nem várok én tovább és szép lassan elindulok a buszmegálló felé, közben forgolódok, nézek jobbra-balra, hátha mégis feltűnik valamelyik kanyarban.
Fél óra alatt haza is értem. Otthon már várt az üzenete.
- Hát te hol vagy? – kérdezte.
- Hol lennék, hát itthon – feleltem. Meddig kellett volna még várnom - szerinted? Te hol voltál? – kérdezek vissza. Fél órát vártam.
- Az, mindegy – felelte, hiszen a várakozást is honorálom, mert ilyen máskor is előfordulhat… de ha már így alakult, semmi gond, majd holnap hívlak, hogy mikor kell jönni legközelebb és akkor megírjuk azokat a beadványokat.
Már éppen a számon volt, hogy jól odamondogassak, de még időben visszafogtam magam, hogy megmondjam számomra nem a pénz fontos, számít hogyne, de nem kell kenyérre, honnan tudhatná, hogy nem pusztán a múltban ismeretségünkre tekintettel, szívességből vállaltam, mindenféle elkötelezettség nélkül, akkor is csak időnként, hogy a titkárnője távolléte idejére besegítek.
- Rendben van. - feleltem, akkor holnap hívj! És örültem, hogy nem ragadtattam el magam.
Helyette bekapcsoltam a jó öreg gépem és megpróbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy ezen túl nem én fogok diktálni, hanem nekem fognak. Valami jó is van azért ebben - próbáltam magam meggyőzni - miért is vállalom ezt a munkát?... legalább kicsit kimozdulok otthonról, hiszen olyan rég nem voltam már a városban, van mire hivatkoznom, miért is kell távol lennem, azt a pár órát nélkülem is ki fogja bírni a lányom, mert muszáj lesz neki.
Közben a gondolataim a legutóbbi kudarcon jártak, hogy egy idegen gépen, ismeretlen programokon kellett volna valamit produkálnom, eddig nem sokat ugyan, nem volt sürgős, de annál több izgalommal telve és apró sikernek elkönyvelve, ha legalább be tudtam kapcsolni más számítógépét. Az még akkor bizonytalansággal töltött el, hogy dolgozni is tudni fogok-e rajta, a nyolc év alatt olyan fejlődésen ment át a számítástechnika, hogy csak ámultam és bámultam. Nem csoda, ha arra gondoltam, a magamfajta nyugdíjas talán meg sem tud ezzel birkózni? Ebbe a gondolatba annyira beleéltem magam, hogy azonnal hívtam a számítógépes ismerősömet, aki végighallgatva a dilemmáimon jókat kacarászott. Megnyugtatott viszont, hogy bele fogok jönni.
- Való igaz - mondta, hogy egy kissé elkényelmesedtem az utóbbi években és ezért nem tudtam lépést tartani a fejlődéssel, egyszerűen, mert idáig nem volt rá szükségem.
- A saját gépemen jól elboldogulok - köszönve neked -, hogy számomra olyan kényelmessé tetted, hogy a fejemet még egy picit sem kell törni, mindent könnyedén megtalálok - feleltem, hogy egy kicsit oldjam a feszültségem és megnyugtasson, hogy ez így természetes.
Ezek után nem vallhattam előtte kudarcot, azért is - útmutatásai alapján - nekiveselkedtem, hogy megtaláljam az ügyvéd úr g-mailjait, hozzáadva a sajátomhoz egy új fiókot, ha már egyszer ilyen bizalommal volt irányomban, és még a jelszavát is megadta. De - gondolom - azt nem kell senkinek sem külön magyaráznom, a nélkül nem is ment volna.
