(2015. június)

- Miért sietsz, anyu?
- Hogy lássam, mekkora pusztítást végzett a vihar...
- Úgy sem tehetsz ellene semmit...
- Ellene nem is, de utána?! Eltakarítom a sok letört gallyakat, ágakat-bogakat... megkönnyítette a dolgomat a vihar, nekem már csak össze kell szedegetnem!

- Akkor meg nem értem miért kell úgy rohanni, ha így is tudod...
- Pontosan ezért… mert milyen jó, magától nem potyogott volna le, aminek le kellett! Ebben segített! Nekem már csak el kell hordanom..., a másik, hogy a vihar nekem mindig tud okozni meglepetést.

- Nekünk!!! - javít ki... (de jól ismerem, mire kiérünk, elfelejti... Éppen csak piheg most is... Eszébe sem fog jutni, amit az imént mondott… majd emlékeztetem rá!... Ketten többre mennénk, de ezt mondta a másik is: "Majd segítek!"... No, de mikor?... Majd, ha vége lesz a nyárnak?... Jól ismerem őt, megjárta már az ígéretek földjét!... Ha én a segítségére várnék, mi lenne belőlem?)

- Szedd a lábad!... nyugi, nemsokára megérkezünk!... és figyelj az úton, mert ez a sok kerge-birka nem úgy veszi a kanyart, ahogy mi szeretnénk... Még elsodornak a végén!... Csak lépkedj mögöttem, vagy inkább előttem, és diktáld az iramot!

- Nyugodjak meg – mondod te. Nem tudom hová tette apám az eszét, amikor ilyen messzire kell menni a telekre? Sose lesz vége ennek az útnak?... Kerüljenek csak el nagy ívben, és forduljanak fel, látom én, mindenki egyedül van, és eszükbe sem jutna felvenni egy potyautast!?

- Hát ebben már ne is reménykedj, én már rég lemondtam róla... - Ne háborogj! - Nyugi, mindjárt megérkezünk! Nézz a lábad elé,... még a végén eltűnsz nekem egy kátyúban!... Az a lyuk még mindig itt van, hány éve is kerülgetjük?... A szegény önkormányzatnak erre már nem jutott pénze!... De legalább aszfaltos úton és nem földes kocsiúton mehetünk, nem úgy, mint régen, földes kocsiúton... Mert az volt még a Kánaán! Különösen vihar után, amikor mezítláb tapostuk a sarat! Itt meg szinte porzik az út!... - Erős a gyanúm, hogy nem esett itt egy csepp eső sem, nem ám, hogy vihar, meg jégeső, mint kertvárosban?... Bár abból az égi áldásból itt sem kérnék!

(Igyekszem szóval tartani, ne érezze olyan hosszúnak a még hátralévő utat, mert én is kapkodom már a levegőt...)

A következő fa árnyékában pihenjünk egy keveset – mondom, amitől kissé megkönnyebbül - miközben én már alig várom, hogy végre megérkezzünk! -... bár eddigre tudom, itt bizony nem esett egy csepp eső sem, úgyhogy a száraz ágak összeszedegetésének lőttek!...Valami mást kell kitalálnom…

Nem volt nehéz, mert amint felértünk és kicsit megpihentünk, nem kellett már azon töprengenem minek is fogok nekiállni...

Metszőolló a kezemben, szerelem a szívemben!?... Irány a szőlővesszők!...

Miért is nem fordítva teremtette a világot az úr?..., mondjuk a fa árnyékában jobban elviselném most a szőlőt, mint ezen a tűző napon a hajtásválogatást, a venyigék összehordását... Jól sejtettem, ma is tudni fogom, mire nézzem a napot!

Utóirat!

Egyetlen kommentelő volt ehhez az írásomhoz, amit a nyári hőségnek tudtam be előtte és utána.. annál több olvasóm. Hogy mi volt a reakcióm a hozzászólására? Hát csak ennyi: „Még a cicád is a fejéhez kap, és azt mondja "Atyavilág!" miket hord össze ez a muksó? Méghogy „ágrólszakadtak?”... Messziről jött két fáradt vándorról így nyilatkozni?.. meg hogy „fegyveres útonálló?”... Hacsak a másfél literes vizes flakont nem fegyvernek nézné valaki... Hát tudod ezek után, ha felkínálnád se ülnék bele..., utadra bocsájtanálak és még csak el sem köszönnék.”

Értem én a viccet, de sok volt belőle. Mára kinőtték magukat a vicces kategóriából az ilyen kommentelők és az arra adott reakciók, mert "elfajultak"… Emberek vagyunk, akik írunk, olvasunk, szeretünk! Ebben a sorrendben.