Lehet-e hátat fordítani a múltnak… és úgy tekinteni vissza az életünkre, mintha nem is történt volna semmi…, büntetlenül élni a világunkat tovább, megenni kenyerünk javát, elvenni mástól a reményt is, hogy valaha viszontláthat,… felépíteni egy új világot a romokra magunknak… Mindent lehet, de annak ára van, és következmények nélkül, semmit. 

Megint egy forró nyári nap elé nézünk, mit lehet tenni ilyenkor, mint kereszthuzatot, hogy legalább járja át a szobát egy kis friss levegő. Szerencsések vagyunk, mert a földszinten a nagy fák hűs árnyékot adnak, nem úgy, mint a többi, fölöttünk panellakóknak, a fák nem nyúlnak az égig. A ház előtt, a konyha felőli placc, betontömb viszont csak úgy ontja a nap közben magába szívott forróságot. Ilyenkor a legjobb, amit egy nyugdíjas tehetne, behúzódni a lesötétített nagyszobába, ahol még úgy, ahogy kibírható ez a harminchét fok árnyékban, de az órák ilyenkor iszonyú lassúsággal peregnek, és amúgy képtelen lennék ennyi időt egy helyben maradni. Valami ebédre való után is kell nézni, nem dekkolhatok le az egész napomat semmittevésre kárhoztatva, várva, hátha elmúlik egyszer ez a nyár is…  

A nagy meleg ide, vagy oda neki magának akkor is bírnia kell, elindul hát, hogy megvegye, amire szüksége van kettejüknek egy ebédhez. Korán van még, de annyira mégsem, hogy ne legyen nyitva szinte valamennyi pénzköltésre alkalmas üzlethelyiség, de csak módjával, mert a nyugdíjig kevesebbel kell beérnie. Ezt az egy napot már fél lábbal is kibírják. Fontos, hogy beosztással tudjanak élni hosszú távon, ha egyszer még mindig nem tudnak lemondani bizonyos, nem létszükségleti dolgokról. Az egyik, amin spórol, hogy a haszontalanságoknak is hódolni tudjanak, az étkezések gyakoriságának csökkentése, de nem a minőség rovására, amit eddig sem vitt túlzásba, mondjuk meg is látszik rajtuk, de a nyaralási szokásaikról könnyűszerrel le tud mondani, hiszen egy az egyben kimaradtak az életükből, ami mára már nem is annyira hiányzik. 

Az ebéd előkészületein is túljutott már, amikor azon kapja magát, hogy idők óta nem látja a lányát. - Hol lehet ez a lány? Ennyi ideig nem szokott elmaradni…- morfondírozott magában Majd csak előkerül - gondolta, nincs miért aggódnia, legfeljebb a szomszédasszonyt boldogítja most is, mint általában szokta és milyen jó, hogy nem tette, mert hiszen, lám magától is előkerült.  

Fülig érő szájjal, és ami nem volt rá korábban jellemző, majdhogynem kidurrant a boldogságtól. Alig várta, hogy megossza velem a hírt... 

- Anyu, nem fogod elhinni, kivel találkoztam az imént!.. arca mindeközben szinte sugárzott, bár nem szerettem a meglepetéseket soha, de most, hogy látom milyen hatással lehetett rá, szinte kívánom, hogy előrukkoljon vele, mégsem sürgetem, ráérek megtudni a nagy hírt. Azt szerette volna, hogy majd én kitalálom, de jajj nekem, csak nem olyan valakivel hozta össze a sorsa, akire gondolni sem merek? 

Csak egy valakire tudok gondolni, hiszen az utóbbi időben annyiszor előhoztuk, beszéltünk róla, hogy szinte megidéztük, bár azt sem tudtuk él-e még? A sejtésem beigazolódni látszott, ahogy ránéztem, szinte sugárzott, amikor kimondta végre. 

Először nem ismertem meg, amikor megkérdezte. De aztán, ahogy közelebb jött, szinte bekerített és amint megszólalt.. 

- Nem ismersz meg? - kérdezte.

- Nem - feleltem és valóban így is éreztem abban a pillanatban, de aztán, ahogy közelebb jött..

- Te vagy az, apu?! Szót szó követett és észre se vettük, hogy elröppent az idő. Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára. 

Hazudnék, ha nem döbbentett volna le egy pillanatra, hiszen egy csapásra választ kaptunk eddigi összes kérdéseinkre. Él-e, hal-e? Nem kérdés többé. És ha igaz, ha nem, de kivirult. Lehet, nem ő, de a lányom mindenképpen ettől a röpke fél órától és szinte nem lehetett rá ismerni olyan boldogsággal töltötte el a tudat, hogy megvan az apja. Abban a minutumban tudtam, hogy nekem hol a helyem ebben a kérdésben és minden sérelmemet félre kell tennem, hogy úgy tudjam fogadni a számára fontos hírt, ami engem sem érintett közömbösen, ahogyan ő, a lányom azt szeretné.

Igyekeztem jó képet vágni hozzá és a körülményekhez képest vele együtt örülni ennek a szokatlan, nem mindennapi történésnek és pozitívan állni hozzá, minden ellenérzést félretéve kihozni belőle a legjobbat, amit adott szituációban lehetett.. Vele együtt örülni, hogy az „öregember” előkerült.