… ha nem elég gyorsan és nincs elég történés, izgalom, akkor majd teszünk róla, hogy legyen.

Ha valaki azt gondolná, hogy hej de unalmas lehet mindig ugyanarra az útra tévedni, ugyanazon az úton járni, ugyanazt látni, ahol semmi sem változik. Látszólag. Tévedés. Pontosan az teszi izgalmassá, nem pedig unalmassá a kényszerű menetelést, hogy azon kezdesz el töprengeni, vajon miért nem változik évtizedek óta semmi? Pedig ez sem így van. Még akkor sem, ha az eladó táblák a porták kapujára kifüggesztve egyre szaporodnak. Minden változik. Még te magad is, aki az utadat járod erre fele már vagy négy évtizede.

Észreveszed, ahogy alakulnak, egyre szépülnek a porták az évszakoktól függően. Talán azért találkozol a tulajdonosokkal ritkán és csodálkozol rá, mitől van akkor mégis rendben az a telek, ami mellett éppen elhaladsz, mert ők sem dologtalanok, amikor nem látni őket, csak a frissen levágott fű illatát érzed, ahogy elhaladsz mellette. Hamarosan te is ezt fogod tenni a saját portádon. Legfeljebb egy-egy házőrző vakkantásával jelzi, hogy ott most ő az úr.

Egy biztos, azok a porták nem valami láthatatlan kezek nyomát viselik magukon, a gazdáik nagyon is tudatosan készülnek a hidegebb napokra, a télre, még behordatlanul ott magasodnak a tűzifák az udvar egy félreeső részén, ami a férfiember dolga lesz, imitt-amott otthagyott, felejtett játékok, labdák jelzik, gyerek is van a háznál, talán éppen óvodában, a nagyobbacskák iskolában vannak ilyentájt, hogy aztán kora, vagy késő délután, estefelé újra együtt legyen a család. Olyankor egészen biztos, hogy benépesül az udvar, ami most olyan elhagyatottnak látszik.

Az önkormányzat is teszi az éppen aktuális dolgát a portákon kívül, az utak mentén haladtomban látom a nyomait, nem is rosszul. A fű lekaszálva, az árkok kitakarítva, az utak tisztán tartva, a kukák rendszerint kiürítve. Csak a banyatankom kerekei bánják, ahogy keresztül húzom-vonom az időközben megsokasodott kátyúkat kőzúzalékokkal feltöltött szakaszokon, ami nem éppen könnyíti meg egy gyalogos dolgát, de nem úgy az autósokét, akik ennek örülhetnek végre.

Közeledik az ősz, még nem mutatta meg az igazi arcát. A hatalmas tábla kukorica még lábon áll. A betakarítás is odébb van még, de a türelmetlen telektulajdonos nem győzte kivárni, hogy megszabaduljon a nemkívánatos gaztól, bozótoktól, ezért embert fogadott, tűzgyújtási tilalom ide vagy oda. Égett is a tarló több ponton, nagy területen. (Tarló alatt értem itt a kukoricás melletti szántóföldön lekaszált, dombokba összehordott füvet, bozótot..) Láttam én, hogy baj lesz, még viccesen oda is szóltam az embernek, hogy sült kukoricát fogunk enni? Az útról nézve, mintha már elérte volna a kukoricával bevetett részt... Nevetett, de ez a jókedve nem tarthatott ki sokáig, mert leérve a falu széléig már láttam, ahogy kanyarodik a tűzoltó autó, akiket időközben mégis csak kihívtak, mert a tűz igen gyorsan terjedt, mint másnap a nyomai mutatták. No de ez a csoda is csak egy napig tartott, az eső majd elmossa és új fű sarjad a nyomában.