Ha majd a magány suttogó szaván,
gyöngyöző könnycseppek hullnak,
s kristállyá válva, egy halk sóhajjal
a szívből, a semmibe jutnak, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon a hűvös éjszakán?

 
Ha az érzés, fény teli útjához érve,
sötétség leplével takarja a vágyat,
s a mindenség ezüst fonalából hint
szálat, mely fakóvá válhat, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon az álmos éjszakán?

 
Ha már nem leszek csak képzelet,
pár üres mondat, mit rejtegetsz,
s hálóval szövi körbe a néma csend,
az egyetlen utat mi elvezet, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon a hideg éjszakán?

Ha már feladtad, semmid sem maradt,
csak egy halvány emlék, ami kell még,
ami erőt nyújthat, hogy kezemet fogva
induljunk az álmaink felé, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon a csendes éjszakán?

 
Ha nem érzel semmit, nem hívsz senkit,
üres nappalt, összetört hajnal követ,
s te újra ölelnéd a távolba simult kezet,
mely szárnyai alá veszi a hited, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon a sötét éjszakán?

Ha már életed kétes, mert időd is véges,
s a végtelen mélyén, álmod kapujában
megpihenni térsz, hogy velem lehess,
ahová elkísért a végzet, ugye
akkor is gondolsz majd rám,
azon a síri éjszakán?