Látom a  távoli hegyeket, a dús, zöld mezőket,
virággal borított szigetet, hol a vágy rejtőzhet,
de félek, amíg élek, a lánctól, mi nem enged,
fogva tart, visszahúz, elűzi ezt a szerelmet.
Most homályban kell élni, a sötét szobában,
szürkeszínű napokkal, egy másfajta világban,
ahová nem jut fény, mert ablak  sincsen rajta,
csak a magány veti hitét a jéghideg falakra,
S Én fázom minden éjjel, a legforróbb nyárban is,
mert  szívem odavágyik, hol a szó nem hamis,
és száz mosolyt csal arcomra minden éjszakán,
mert tudom, hogy Ő az, ki félt és csak Rám vár.
Hát mit tegyek, ha szeretek és ettől szenvedek,
tudom, hogy az élet Vele százszor szebb lehet.  
Nincs erő mely kiszabadít, fogoly vagyok örökre,
láthatnám a szépséget mi lábam előtt heverne,
ha nem fojtana kötelékem és szabadon engedne.